A barátságos Aggteleki-karszt – Ahol a népzene nem kitelepített városi huncutság, hanem életünk része

A barátságos Aggteleki-karszt – Ahol a népzene nem kitelepített városi huncutság, hanem életünk része

Olyan távoli vidék ez, ahol az élet maga szerveződik saját, lassan hömpölygő ritmusa szerint régtől fogva.

Magas hegyekről itt szó nincs, nagy, dunnaszerűekről igen. De ráadásul ezeket is a spájzban tartják Jósvafő mögött a határ felé, úgy kell odagyalogolni hozzájuk hosszú-hosszú álmosító mezőkön keresztül, hogy végre felmászhassunk rájuk. De ha egyszer felmentél, körpanorámát kapsz kárpótlásul. Szelíd lankákat, kis falvakat, és pici pontokként a legelő hucul ménest. Olyan távoli vidék ez, ahol az élet maga szerveződik saját lassan hömpölygő ritmusa szerint régtől fogva. A középkorban a Görgő-forrás melletti királyi udvarházat kenyérrel Udvarnok falu látta el, gyümölccsel Almás és Körtvélyes lakói, mézzel Méhész, a fuvarozást pedig, nem fogják elhinni, Szekeres község végezte.

Emellett persze várak itt is álltak, többek között Szádvár és a Tornai-vár. Ez utóbbi a tornai vértő locus classicusa, azaz a növény klasszikus első megtalálási helye. A vértőnek e faja az egész világon csak itt és az Alsó-hegyen található, na jó, meg a Szent János-kövön, bár a botanikusok szerint ott semmi keresnivalója nem volna. De egyéb ritkaságokból is jól el van látva a hegység. Egyik nemzeti parkos ismerősöm beszélgetés közben megkérdezte, hogy nem akarok-e véletlenül papucskosbort látni, tette ezen kijelentését olyan rezzenéstelen arccal, mintha egy tő lósóskát ajánlgatott volna. Másikuk pedig vonakodva ismerte el, hogy ő találta meg a haller-decevirágot egy isten háta mögötti töbörben. Maga a növényke ugyan nem egy csuda jószág, de mindösszesen egy kis foltban található meg Magyarországon.

Leltározva a látnivalókat, meg kell említeni, hogy van a vidéknek egy Esztramos nevű hegye is, amelyen érdekes módon majdnem ugyanazokat a ritka növényeket lehet fellelni, mint a bükki Bélkövön. Korai szegfűt, selymes zanótot, sziklai borkórót és buglyos kőtörőfüvet, azzal a különbséggel, hogy a nyúlfarkfű itt erdélyi, nem magyar. Felső részét pedig ugyanúgy lebányászták, mint bükki testvéréét. Érdekes módon a bányászat oda szeret települni, ahol a legtöbb kárt tudja okozni – lásd, a Szársomlyóról is majdnem letermelték a magyar kikericset.

Ha tovább megyünk a Bódva patak mellett, elhagyva az Esztramost, aránylag érintetlen mocsárréteket láthatunk, áprilisban kockás liliommal éken.

A kockásliliom mellett ugyancsak nem mindennapi látvány Bódvalenke házfalakra festett képei. Cigány festőművészek pingálták ki az egész falut, a művészetükre jellemző meghökkentő szín- és gondolatvilággal. A Teremtő ugyan kicsit úgy néz ki, mint egy kiöregedett cigány-prímás, de hát a Fülöp-szigeteken a Télapó ferde szemű, kinek-kinek a hitvilága szerint.

Feltétlenül szólni kell még az erre kanyargó gótikus útról is, Magyarország legszebb kis gótikus templomaival, meg a Jósvafői szüreti napokról, ahol ugyan húsz ember jut egy tőke szőlőre, a hangulat viszont zseniális, ami inkább a környék som-, vadkörte- és egyéb pálinkáinak köszönhető, mintsem az ijesztgetésre szolgáló bornak. Ugyanitt falunapok is vannak. Életemben először éreztem úgy, hogy a táncház meg a népzene nem kitelepített városi huncutság, hanem életünk része is lehet, itt a patakparton, a csűrben és a temetődomb alatt.

Közben elfelejtettem mondani, hogy errefelé van még kövirigó és hiúz, ja, meg cseppkövek is, de hát ezt mindenki tudja.

2 hozzászólás

  1. Usually I do not read post on blogs, but I would like to say that this
    write-up very compelled me to try and do it! Your writing style has
    been surprised me. Thank you, quite nice article.

  2. I know this website provides quality based posts and additional information,
    is there any other web page which offers these kinds of data in quality?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.