A kártyaasztalnál (Ajánlva Jeszenyinnek)

Fiatalon hát hogyan is tehettem

Elkártyáztam apránként a szívemet

Rosszabbnál rosszabb nőket szerettem,

Elvesztettem álmaimat és a maradék eszem

Miért gondoltam, hogy folyóparton

Térden álló nagy fákba

Beleszeret a tavaszi vadvizek árja

Leégett kunyhóvázba a nyughatatlan tűz

Miért, hogy sorsom ide-oda űz?

 

Kártyaasztalra dobtam

Fázó lelkemet

Eljátszottam aprópénzért

Lázas testemet

Egy szárnyatlan angyal fogja kezem

Ki mosolyogva tüskebokorba vezet

Távol a kanálcsörgés az otthoni ágy

Játszok életet, szerelmet éjszakákon át

 

És most kezemben utolsó lapom

Feltettem rá végső pillanatom

Egy kert van rajta, melyről néha álmodok

Hol szeretnék végül elfeküdni,

Ha máshol élni már nem tudok.

Benne macskaként alszik, és fülel a nyár

Hallgatja, ahogy nő az alma, gyermeke a fán

Tudja, hogy titokban a vadszőlő

Sötét terveket sző

Ma békészöld levelével lángra gyújtani mindent,

Mi csak tántorgó indájával elérhető.

És tücskök is vannak ott ketten

Egy szólóhegedűs és egy,

Ki neki konok pirregéssel tercel,

Mint élő óra másodperce.

 

Utolsó lapom csúszik az asztalra le

Majd lejjebb, egyre lejjebb

És széthullik az őszi mezőkön,

Mint a reggeli csend.

Mezítláb állok sorsom előtted

Zsebeimben nincs már semmi sem

 

Hullik alá a lap, és mégsem mozdulok

Tudom, mi van rajta és te is tudod.

Béke szállt véle suhogva le,

Legkisebb hivatalnokod békéje

Ki ez egyszer győzött ellened végre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.