A Marcal-medence

Amikor először mentem Gáborhoz és a 8-as úton elhagytam a Bakony hegyeknek semmiképpen nem tűnő végeit, hirtelen kitágult a táj és szembesülhettem valamiolyasmivel, amit korábban is láttam, de nem tudatosult bennem annyira a látottak különös szépsége. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mint lillafüredi lakosnak nem jut elég csodálni való-hogy mást ne mondjak konyhaablakomból tudom nyomon követni a vízesés működését, beleértve a jégcsapos változatot és a tavasz eleji bömbölőset is, amikor kicsit remegnek a házfalaim a permanens zuhogástól. Vendégeim ilyenkor meg szokták kérdezni, hogy nagyon zavar-e, mire én azt szoktam válaszolni, hogy egyáltalán nem, szemben a nyaralószomszéd kocsijából sugárzott magyar nóta félórával, amit ő eléggé felhangosít, hogy hallja rendesen a fűnyíró berregő motorzaja mellett is.De ez egy szurdokvölgy, a hegyek hidegek, az emberek gyanakvóak a sült pisztráng pedig elképesztően drága. Úgyhogy beérve a Somló-hegy alá, kicsit meglobogtattam a lelkemet a száguldó kocsi mellett a szabadság és a szépség együttes érzelmétől. Mindemellett persze figyeltem is, és emlékszem egyszerre több dolog is lekötötte a figyelmemet, amelyek közül legkevésbé a szembe jövő forgalom volt. A Somló szőlőkkel, présházakkal, erdőkkel és várral kihímzett tömbje, a repcetáblák harsány sárgája, az Iszkázt jelző útjelző tábla, két határvédő szent kis kegyoszlopa a szántók végében, legvégül pedig Tüskevár falu, amelynek létezéséről eddig kizárólagosan a hasonló nevű Fekete István könyvcímeként volt tudomásom. Hogy mindemellett itt van Karakószörcsök és Borszörcsök némileg lejjebb pedig Vindornyalak, arra szavakat sem találok. Biztos megvannak a maga történelmi okai az ilyen szép neveknek, de manapság ezek inkább hangutánzó kifejezésnek tűnnek a zajos táplálkozás kifejezésére. Amúgy pedig nagyon szép helyek. Tájházakkal, templommal és nagy, vadkörte meg tölgy hagyásfákkal.  A Somló maga, egy vulkáni tanúhegy. Nehéz elképzelni, de a földtörténeti újkorban a Pannon-tenger víz alatti vulkáni működéseiről tanúskodik, oly módon, hogy a szél lehordta körötte a valamikori tengerfenék homokját, de a bazalttal már nemigen boldogult. És ha ezt valaki nem hiszi el, akkor bizonyítéknak kecskekörmöket, azaz Congeriaungulacaprae kagylóbúbokat találhat a szántóföldek tavaszi szántásaiban, sokkal nagyobb egyedszámban, mint maga a Balaton mellett. Jó erős körmök, látszik rajtuk, hogy gazdájuk hullámverésben élt és nem bízta a véletlenre a biztonságos lakhatást, a folyók által fokozatosan kiédesedő beltengeri sekély zónában. Mindez persze a régmúlt. A közelmúlt pedig a juhfark nevű régi magyar szőlőfajta, amely legnagyobb tőkeszámban a Somlón őrződött meg. Szerintem egy vaderős, kesernyés utóízű bor, nem véletlen, hogy a Habsburgok fiúnemzéshez használták, mint mondjuk úgy-ajzószert. Mindez természetesen a mai modern genetikai ismeretek mellett nem tűnik megalapozottnak, kivéve azt a részét, hogy egy kis borral biztosan jobban megy az egész, egy közelebbről egész frissen megismert menyasszonnyal. Hogy a középkorban a nemesi házasságok elhálásakor népes szurkolósereg volt az ágy körül, azt hagyjuk is, mert elképzelni is borzalmas, miket kiabálhattak be biztatóul a baldachinos ágy irányába a részeg szurkolók.Végül a jelen elhullott virágai: Iszkázon született Nagy László hetvenes évekbeli költőfejedelem, bár soha nem volt alkalma fejedelmien élni, sőt polgárszerűen sem. Testvére Ágh István is költő volt és meg is próbálkoztam azzal, hogy összehasonlítsam költészetüket, mint két jó évjáratbeli bort. Ágh Istváné földízűbb, jobban kötődik a tájhoz, Nagy Lászlóé légiesebb, kiérleltebb és erősebb. De azt kell mondanom, mint olvasónak, hogy mindkettőjük munkássága a Somló kapás szőlőmunkásaira emlékeztet. A szó szorgos művelői ők, nem varázslók.

Miután sikerült magamat több felől eláztatni az olvasóközönség előtt, térjünk rá a madarakra és növényekre. A hegy rejtett mediterránságát mutatja a borostyánszádor nevű élősködő virág előfordulása, amely Provance-ban gyakorinak tűnik, de nálunk kifejezetten ilyen vulkáni kúpokra specializálódik csupán, bár az egész vajvirág család alapvetően melegkedvelő tagokból áll. A madarairól szólván pedig érdekes megjegyezni, hogy bár a Somló egy darab magányos vulkáni kúp, nagyon sok érdekes téli madárvendéget tud felmutatni- olyanokat, melyek kifejezetten a zord időjárású észak és a környező magashegységek lakói. Így van megfigyelési adata a hósármánynak a vár-úton, a kilencvenes évekből, örvös rigó, a fákra felfutó borostyánból kirepülve, havasi szürkebegy a várromon, valamint hajnalmadár is, bár az jóval ritkábban jelenik meg. A hegy déli oldalának szikláin költ a vándorsólyom is, melynek fészkei legendásan megközelíthetetlenek, mármint szárny nélkül. Bazaltorgonák,függőlegesen álló sziklák bemélyedései, de nagyvárosok magas házainak homlokzatai is. Utóbbi helyen kövérvárosi  szirti galambokat ragadoz. Gondolom, ő lehet a galambok halálistene, bár mindig meglepnek a róla készített közelképek. Kimondottan érzelmes, kedves szemei vannak, ahhoz képest, hogy a levegőben háromszázzal száguldva üti le a prédáját.

A medence azért medence, a vulkáni kúp kivétel. Jellemzően jó állapotban megmaradt vizes élőhelyei miatt szeretjük, valamint a reklám hiányáért. A madárles és fényképezés éppolyan bizniszfétisiszta méreteket ölthet, mint a Duna-deltai horgászat, a szafarik és csónakos cetlátogatások, mert a természettel való találkozások is képesek ipari méreteket zajlani. Ez itt még messze nincs. És hiába az őszi vonulás sztárjai a vadludak- hortobágyi pár hetes pihenésükkel és a tatai vadlúd sokadalom, a daru száz év utáni magyarországi újraköltésemégis  Nagypiriten és Adorjánházán történt. Hogy miért éppen itt, azt írjuk hozzá ahhoz a hosszú kérdéssorhoz, ami a madarak rejtélyes utazásait övezi, bár ez a szárnyas lények világában nem minősül egyedinek. Az izmos, jól repülő szenderlepkék is ezer kilométereket tesznek meg, néhány csepp nektár üzemanyaggal. Adorjánháza határa egyébként büszkélkedhet egy olyan növénytársulással is, ami hazánkban talán az utolsó-a vidrafüves láprét. Konstans fajai: lápi sás, fehér májvirág, mocsári lednek gyapjúsások, rostostövű sás. Szerte a vidéken megőrződött tocsogók, lápok, libbányok, szivárgóvizes láprétek, telmák és állandósult pocsolyák vannak, a víz ezerféle vad megjelenülései. Hogy a vörösiszap s errefelé törte át zúgva-bőgve a gátját, arról szerencsére már csak évfordulók tudósítanak, síró családtagjaikat elvesztő emberek közeli híradóképeivel. A lázálom elmúlt , a tanulság meg azóta is szűrődik lefelé, nem tudom hanyadik megismételt bírósági tárgyaláson.Felelősöket keresnek, mert a bíróságon ismeretlen fogalom a kollektív bűnösség fogalma. A zsidó honpolgárokat feljelentő keresztényeké. A csendben lapulóké és hitet, szívet váltóké. A természetet fosztogatóké, és házukból, kertjeikből kizáróké,akik visszaélnek erőforrásaival és az esetleges katasztrófáit hírekből tudják meg és azt mondják, hogy ez messze van tőlünk szerencsére. Egy napra nézünk előre, nem tovább.

Nyári estéken füleskuvikok szólnak, költőhelyei vannak a hamvas rétihéjának, a harisnak és a pettyes vízicsibének. A falvakban főleg öregek élnek, sok ház hosszában repedt, lakatlan. A világ megállt itt kicsit mélázni. Hogy útja merre lesz majd tovább, azt senki nem tudja. És a sikertörténetek is általában egyszemélyesek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.