Bakony és a bakonyiság

 

Tudom, tudom. Mindjárt a tárgyra térek. Azt azonban szeretném előbb elmesélni,hogy nemrég olvastam Mészöly Miklós a Pille magánya című írói naplójában, hogy az író,egyik kisregényével, a Saulus-szal nem tudott sokáig haladni. Egy éjszakai rajtaütést akart leírni. Napról- napra újraírta, de idegen volt saját szövege, amikor visszaolvasta. Aztán a présház és a szőlős magányában fogott egy gyíkot, szitával letakarta, de sajnos mire utánanézett a kis hüllő kilétének, az a napon túlhevült és elpusztult. Az író egyet tehetett csak, mivel író volt és nem isten, megörökítette a percet, majd utána hiba és megakadás nélkül írógépbe verte a megakadt ókori razzia történetét. Nem Mészöly Miklós, nem a Saulus, de meg kell mondanom, hogy az én legtermékenyebb pillanataim súlyzózás közben jönnek elő. Talán a koncentrált monotónia, a befelé figyelés hozza ezt, de hozza. Szóval a Bakonyról lenne szó, amit én korábban lesajnáltam, azt mondva róla, hogy egyes útjai szántók közé ékelődő álerdők, amolyan Patyomkin erdődíszletek. Meg azt is mondtam, ha már gyónok, hogy növénytanilag a Bükk lebutított változata. És hát ebben a kérdésben nehéz igazságot tenni, mert vannak bükkisták és vannak bakonyisták. Ez utóbbiak a Magas-Bakonnyal példálóznak (bár van Magas- Bükk is, ami sokkal magasabb), meg a cifra kankalinnal, mire én azt mondom, hogy északi sárkányfű és tűzliliom. Bakonybél, kontra Répáshuta. Szent László pénze nevű foraminiferák, szemben a hatalmas miocén kori Ostrea héjakkal, amiket Diósgyőrben találni, nem beszélve a hajdani mocsári ciprus törzsekről, amiket Bükkábrányban bányásztak elő és építettek neki egy egész múzeumszárnyat Miskolcon. Egyébként elég gagyi módon. Az harmadidőszaki lián jól láthatóan virágnagykerből származó dekorációs termék, a fatörzset pedig egy létrán felmászva kell megszemlélni egy lezárt üst belsejében, ahol a félhomályban lehet akármi is. Azt azonban sajnálattal meg kell mondanom, hogy az erdészet mind a két helyet túlságosa magáénak érzi. És a természetvédelem? Azt tudjuk, hogy szeretnek büntetni. Bár sokan beállnak a rétekre parkolni és bemennek lezárt utakra, ez is igaz. És olyankor szárzúzóznak-mocsárrétet és hegyi kaszálót, amikor nem kellene. Talán akkor van kapacitásuk, vagy kedvük, ki tudja. Mindenesetre én nem vagyok arról meggyőződve, hogy a két állami cég úgy teszi a dolgát, ahogy az örömmel töltené el az embereket. Valahogy olyan huzakodást érez az ember, mint egy rossz házasságban, kötelező feladatok nem teljes szívű ellátását és persze pénztelenséget és elvárások teljesítését. És ez a vadászosdi sem annyira természetközeli dolog, a jól felszerelt vadászházakkal, a fontos vendégekkel és a nagyvadak túlmisztifikálásával, és túltartásával,mintha az erdő egy vadaskert szerepet töltene be és az ott lévő vadak valami kiemelt státuszban lennének, nem pedig a hegyvidéki gerinces populáció közrendű és egyenlő fontosságú tagjai, beleértve a gyíkokat és a feketerigót is.

Kivételek persze azért akadnak. Gábor nemrég találkozott egyikükkel, aki a Som-hegy erdőrezervátum környékét ügyeli. A ház ahol lakik az erdőben Eszterházy Tamás által épített vadászház, messze visszanyúlva az időbe, járt ott Széchenyi István és Nádler Herbert is. Szálaló erdőművelést végez lovaival, a rönköket az igásállatok húzzák le a földútra. Innen a Bükkből is szurkolok a tevékenységnek, mivel tudjuk a bükk egy nehezen alkalmazkodó fafaj. Megbontott állományai elég hamar felsülnek, de éppúgy árt neki az ónos esős gallyhízás. Ha pedig egy fa megindul, általában az egész hegyoldal leborul és az ember csak nézi eltöprengve azokat a kis földlabdákat, amelyek a huszonöt méteres fákat voltak hivatva tartani. Lovak egyébként voltak valamikor a Bükkben is, a garadnai istállóba tartották őket. Ha jól emlékszem 25 darab volt belőlük. Ott tudtam meg, mi az a vasárnapi betegség, más néven izomelfajulásos izomfesték vizelés, amit a rendszeresen munkálkodó, majd pihenő és utána újból munkára fogott lovak szenvednek meg. A kórtörténetéről most nem akarok írni, de halálos kimenetelű fiziológiai betegség, többször álltam megrendülve az elpusztult állat mellett, mint kárszakértő és nem tudtam mit mondani. A háziállatok tulajdonképpen ránk bízzák az életüket és fel sem merül bennük, hogy munkájukra, húsukra pályázunk. Talán ezért jobb a nagyüzemi állattartás. Ott nem alakulnak ki személyes kötődések.

 

Szóval a Magas-Bakonyban bükkmakk-szedés történik, lovaskocsizás, rovarcsapdázás. Tévé nincs. A hírek ,ha fontosak, úgyis eljutnak előbb-utóbb az emberhez, ami meg nem, az csak úgyis egynapos muslicatenyészet, idegesítő röpködéssel. Persze ezt is gyakorolni kell és szeretni. Én például két nap után beszélgetni kezdtem a házfalamra leülő éjjeli lepkékkel, de Gábor fél évig nézte a felhőket új élete hajnalán, szó nélkül. Valószínű azonban, hogy valahol bent szólt hozzájuk és a felhők válaszoltak is neki.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.