Bemutatkozunk

E sorok íróját már óvodás korában különleges izgalom fogta el, amikor meglátott a réten egy eleddig ismeretlen virágot, ami kilapozva a kis növényhatározóból, agárkosbornak bizonyult.

Aztán harmincöt évvel később meglátta az oldalak fotósának gyermekkori madár-megfigyelési naplóját szintén általános iskolás korából. És habár más életpályát futottak be, sok dologról másképp vélekedtek és egyéb körülmények között talán barátok sem lettek volna, mindkettő megérezte a másikban azt az emésztő kíváncsiságot és vágyat, ami a természet megismerése felé hajtotta őket.

Igazából ez a megismerés nem is jó szó, ugyanis-most már így egyesülten- nem tudósok vagyunk. A ritka növények elhelyezkedéséhez nem rajzolunk cönológiai térképeket, és azt sem kutatjuk, hogy állománydinamikájuk merre mozdul különféle behatások során. Ezzel együtt és külön-külön is halálos pontossággal megtaláljuk azt a fajt mit keresünk (na jó, néha tizedszerre)-mivel nem tudok rá jobbat kitalálni, megpróbálunk a növény fejével gondolkodni, hogy hol éreznénk magunkat legjobban az ő helyében.

Néha persze halálosan összeveszünk a fotós rész vélelmezett alattomossága, vagy az író rész fafejűsége miatt. Amikor például kiderül, hogy a mutatott havasi iszalag egyáltalán nem leledzik már fotogén állapotban, vagy levezényeljük egymást késő délután éhgyomorra egy sötét szurdokvölgybe, ahol az aljnövényzetet zömében csalán alkotja. Mindezek persze azonnal elfelejtődnek mihelyt találunk valami ritkább dolgot, ami fölött tíz percig állunk vigyorogva, egymás vállát veregetve.

Egyébként az alkotó felek földrajzi elhelyezkedése is szerencsés. Én az író rész Lillafüreden élek, úgyhogy a konyhaablakom a vízesésre néz (milyen más érzés így mosogatni!) és már a kertemben is csoda érdekes dolgok fordulnak elő, amit sokszor úgy veszek észre, hogy három macskám valamelyike elgondolkodva piszkál valamit, amiről kiderül, hogy hegedülő cserfacincér. Nem beszélve Gábor apácatornai ősparkszerű kertjéről, ahol a madáretető és itató körül számos ritka madárfaj billeg egymaga, vagy éppen verebek felhője lepi el a bokrokat.

De ejtsünk néhány szót ezekről, a természeti kincsekről is. Látszólag védjük is ezeket. Legalábbis nem történik már olyan, mint a hetvenes években, amikor a Szinva Miskolcon mindennap más színben pompázott, aszerint hogy a papírgyár, a vasgyár vagy a gépgyár engedte bele hulladékvizét vagy fáradt olaját.

Jelen idő szerint a Szinvában pisztrángok és domolykók élnek, úgyhogy akár azt is mondhatnánk, hogy minden rendben van. Sajnos ez egyáltalán nincs így.

Heinrich Böll német író egyik írásában olvastam, hogy a második világháború utáni német társadalom önbecslése olyan alacsony volt, hogy egy ott kiadott könyvben Goethe nevét is rosszul írták le és nyomtatták ki, mivel igazából senkit nem érdekelt semmi.

Úgy érzem, hogy ma ránk ez háború nélkül is igaz. Nagyon sok embert tölt el jó érzés, ha megspórolja egy szemeteskonténer költségét és a sittet a pilisszentkereszti patakba önti a ciklámenek közé. Miért is csodálkozunk, ha ugyanez megtörténik nagyban is egy vörösiszap tározóval. Majd a katasztrófa után az összes érintett tizenkét hivatal és nagyvállalkozás magyarázza teljes lelki nyugalommal, hogy neki a megelőzéshez nem volt hatásköre, a jogszabályoknak minden megfelelt és különben is, a dolog kivédhetetlen volt, a talajmozgás tehet az egészről.

Ugyanez a szürke parttalan rettegés a nem is túl jól fizetett állásért, ugyanez a gátlástalan pénzéhség, ugyanez a tehetségtelen és nagyképű tőke-politika összefonódása okozta ezt a rettenetet, ami a mai magyar társadalom három, mégis ugyanazon oldala.

Lassan-lassan szobányi foltokat és patyomkin völgyeket védünk, amelyek fölött roncsolt tájak giz-gazosai vannak.

De hinni azért mégis kell valamiben és a hitünknek legyenek tanúságai ezek az oldalak. Hisszük azt, hogy az embereknek azért van szemük a szépre és szívük a jóra. Ezért készült ez a blog is, amibe beleraktunk minden általunk ismert szépet, elgondolkodtatót és az igazság egyszerűségeit, amit Magyarországon láttunk sok vidékén.

De óvva intjük a kedves olvasót. Ez a világunk szebbik fele. Láttam néhány képet a Tadj Mahalról nem olyan rég, amit pimasz francia fotósok készítettek, nem a megszokott szögből, frontálisan a medencék felől, hanem oldalról. Onnan nézvést a tornyok szemétdombokból emelkedtek ki, kevésbé csodálatosan, amivel csak azt akartuk mondani, hogy a fényből és árnyékokból, álló világunkból mi most a szépséget képviseltük, de ne feledje senki, habár az árnyékos oldalról nemigen készülnek könyvek, mert ugyan ki venne ilyeneket, azért napjaink többségét ebben éljük. De soha nem szabad elhinnünk, hogy ennek így kell maradnia, és mi nem tudunk tenni semmit.

  • „Mielőtt bármit elkövetnek

Gondoljanak a rózsakertre

Vagy még inkább egyetlen rózsatőre,

Egyetlen rózsára uraim.”

Igen. Gondoljunk Pilinszkyre, gondoljunk a reggel harmatjára a lehullott leveleken, vagy egy madár magányos ívére az égen. Gondoljunk, és nem vagyunk már egyedül.    Sok szeretettel az olvasónak ifj Vasuta Gábor és Molnár Péter.

És még valami. (a holdingigazgatóm is ilyenkor lesz ideges, hogy miután megbeszélünk valamit, eszembe jut egy gondolat,ami felrúgja az egész kétórás eszmecserét). Ezek az oldalak adalékmentes jószándékból készültek. Egyben könnyen elképzelhető az, hogy valami nem pontos, vagy éppen nem az, aminek gondoltuk. Ilyenkor elfogadjuk az építő kritikát, a nyálverkedést és csámcsogást nem, amire voltak példák. És hát a rózsakert mellett lehet gondolni a nagy herbáriumi revíziókra, vagy a tölcséres korpafű kivonására a magyar flórából, de elég sokáig tartott a pusztai tyúktaréj leválasztása a cseh tyúktaréjról, melynek esetében Molnár Attila a következőket írja a Hortobágy növényritkaságai c könyvben: „ Hortobágyi meglétére herbáriumi lapok terelték a gyanút, ami aztán 2007 tavaszán be is igazolódott. (ügyészségi szakasz a nyomozásban) „Érdekességként megemlíthető, hogy egyik kunmadarasi lelőhelyén már három évtizede felfigyeltek a növény szokatlan mivoltára, de nem tudták helyesen meghatározni” (rendőrségi szakasz elévüléssel lezárva). Szóval ahogy mondták ezt már a művelt latinok is-errare humanum est-azaz tévedni emberi dolog. ja meg még azt is szokták mondani volt, hogy: de gustibus non est disputandum-vagyis ízlésekről nem nyitunk vitát. (ha már gimnáziumban négy éven keresztül verték belém a latint, esetenként szó szerint, mert megboldogult Polányi Imre bácsi egy nagy görbe bottal járkált órára és nem habozott használni, ha valaki elrontotta a declinatio-t, vagy a conjugatio-t.

Szóval: kalandra fel! Éljen a természet, éljen az élet és éljenek a csajok!