Ecetfák (mert róluk szó nincs)

Ecetfák (mert róluk szó nincs)

A csésze szétcsattant a kövön,

Mintha megfordult volna a zokogás

Messzi távolról sötét felhők jöttek

És ez a délután talán túl hirtelen megállt

Megállt, ahogy ébredés után még simogat

A plafon fényhálójába gabalyodott lusta gondolat

A visszafojtott lélegzet, ahogy neszekre figyelek

Megáll az idő nyüzsgő perceivel

Megáll az angyal repülése

Kit utolsó próbájára bocsátott az Isten

 

A patak tükrén árnyékhéja nő a csendnek

Két partján álmosan susog a lét,

Szívem mellényúl egy fényben illanó testnek

Most is, mint mindig későn eszmélt.

Pedig vigyázhatna, pitvarában egyre szűkösebb a hely

És dobogó rongyszőnyegén

Egyre kisebb kalandok várnak

A mind hidegebb éjszakákban

 

Bebocsátásodra várok újra, ötévesként,

Óvatos mosollyal nyomom le a kilincset

S hogy bent karácsonyfa áll, vagy a pokol ég,

Azt kívülről nem tudhatom még.

Nem akart végső lenni ez a mondat

Nem akarok lenni fertőző, öreg őszmolekula

Mely a vérben, mint a méreg úgy kering

És halkan suttog benned, romlott tudása szerint

 

Nehéz ketten élni.

Nem nézek most sem

a szemedbe

Kerülöm, mint macskák a kamrából kijövet

Vagy a próbaidős angyal, ki kártyán elbukta szárnyait

De titokban nyalogatják mindketten ajkukat

A bűn édes íze szájuk szögletén

És ha a világ holnap egy hosszú lépcsőn legurul

Talán majd más ég és más nap vár ránk az üveghegyen túl

 

Molnár Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.