Gyomokról

Gyomokról

Mitől gyom a gyom?
A kérdés megválaszolásához képzeljünk magunk elé egy nagy búzatáblát. Amerre a szem ellát kalászok ringatóznak gazdász szemnek igen tetsző zöld, majd sárga egyöntetűségben. Nem gondolnánk, de ez az egyöntetűség a kulcsa a gyomok gyom mivoltának, ugyanis a gabonatábla egy mesterségesen fenntartott rendszer, amely élesen elüt a környező rétek, legelők növény és állatvilágától. Hogy fenntartsuk ezt az uniformizáltságot, az anyag és energia-bevitellel jár, mivel itt a természeti lét egyik alaptörvénye, az entrópia ellen dolgozunk. A rendezetlenség ebben az esetben a sokféleség, a szántóföldi növényekkel versengő gyomok élőhelyfoglalása kedvezőbb ökofiziológiai tulajdonságaik révén. Értelemszerűen más gyomok özönlenek be a gabonatáblába, mint a lucernába, mivel egy rendszeresen kaszált takarmánynövény tábla például a tőlevélrózsás gyomoknak kedvez, amelyeknek felépítése és életciklusa hasonlít a gazdanövényre. De sajnálatosan a gyomok nem érik be ennyivel. Ha körülnézünk júliusban a vindornyai vagy a kistápéi védett lápréteken, csak a kanadai aranyvessző majdnem 100%-os borításával találkozhatunk, mivel a jelek szerint a lápok sokkal sérülékenyebb rendszerek mint a diverz kaszálórétek vagy a specialisták által lakott sziklagyepek.
Egyszóval tehát a gyom az ami megzavarja  felépített rendszereinket vagy természetes élőhelyeinket elözönlik, eljellegtelenítik.

Scandix pecten- veneris

Hazai növényeink többségének egyébként eszébe sem jutna beterjedni a búza közé, ellenben egyesek a gabonatermesztés és egyáltalán a földművelés kezdete óta “úgy vélik”
hogy a búzanövények között találják meg életfeltételeiket, ezért szinte követik a gabonatáblákat ősidők óta, elsősorban a mediterránumtól fel északra. Eközben olyan tulajdonságokra tettek szert, vagy már eleve ezen tulajdonságok szelektálták őket, amelyek a gazdanövénytől való nehéz elválaszthatóságukban teljesedtek ki, amelyre válaszképpen a földművelők nagyon sok és nagyon ravasz elválasztási módszert eszeltek ki, amelyek a gyommagok más fajsúlyán, gazdanövénytől eltérő szőrözöttségén alapulnak-nem beszélve a klasszikus gyomirtó talajművelési eljárásokról, vagy a vetésváltásról.

Lathyrus aphaca

Ezzel szemben a gyomok százezres nagyságrendben termelnek magot, amelyek tíz évig is csíraképesek, várva  a lehetőséget, hogy egy rosszul sikerült vetés után robbanásszerűen elárasszák a szántót.
Mindezekre a kihívásokra a modern agrotechnika úgy véli, hogy újabb és újabb vegyszerekkel kell a gyomokat féken tartani több-kevesebb sikerrel, mivel egyes gyomfajták rezisztensé válnak a régebbi szerekre, másrészről elkerülhetetlen hogy közben megmérgezzünk ezt-azt amit nem kellene, például magunkat.
Ez a hadviselés másrészről azt eredményezi, hogy a régtől ismert “kedves” gyomjaink eltűnőfélben vannak, úgymint a konkoly, a nagy ördögbocskor, a tinóöröm, a mezei katicavirág a lángszínű hérics, vagy éppen a gabonatáblák mezsgyéjére szorulnak vissza, mint a pipacs, a búzavirág vagy a szarkaláb. Németországban egyes vidékeken a gazdák plusz juttatást is kapnak az államtól, ha ezeket a táblaszéleket nem permetezik, megőrizendő a biológiai sokféleséget.
Más, gyomnak kikiáltott növényeink pedig már ki is pusztultak, mint a mezei gyújtoványfű, vagy a lenvadóc, mivel gazdanövényeik visszaszorulásával és az agrotechnika változásával az ő életterük is megszűnt. Érdekes dolog, de a gyomok csak a szántóföldön és más, bolygatott területen olyan “nagy legények”, versenyképességük egy beállt növényzetű ép és abiotikus tényezőinek megfelelő ökoszisztémában kicsi. Éppen ezért az “ősgyomok” többsége valamikor szélsőséges élőhelyeken-mint csupasz homok,iszapfelszínek-kezdte pályafutását, azaz az ember hozta ki belőlük a globális terjeszkedés lehetőségét a hasonló élőhelyek megteremtésével.
Szomorú tény továbbá, hogy ezeknek a kistermetű “hagyományos” gyomoknak a visszaszorulásával az utóbbi évtizedekben előretörtek egyes kimondottan nehezen irtható, nagytermetű és agresszív fajok, amelyek jelentős része a tengerentúlról származik, mint például a libatopok, a disznóparéjok vagy a mára közellenséggé vált parlagfű. Ezen fajok irtása sokkal nagyobb nehézségekkel jár, mivel egy részük majdnem azonos anyagcserével bír mint a gazdanövény, vagy szőrös levelük nem veszi fel a vegyszert, vagy tarackjuk több szinten átszövi a talajt esetleg a vegyszer által blokkolt anyagcsereutak mellett képesek kerülőutakra is- de az igazán veszélyes gyomok ötvözik ezen tulajdonságokat.
Ezáltal olyan ördögi spirálok alakulnak ki, ahol a győzelem ára egyre drágább és a látóhatáron olyan megoldások sejlenek fel, mint a génmódosított haszonnövények, a maguk kiszámíthatatlan hatásaival. Mindennek ára van tehát és amikor egyre tökéletesebb módszerekkel próbáljuk leigázni környezetünket, rá kell jöjjünk, hogy ezzel saját magunkat is sikerült legyőzni.

Misopates orontium

Hogy a történet azért ne érjen szomorú véget, meg kell jegyeznünk, hogy igenis léteznek és elterjedőfélben vannak új agrotechnológiai megoldások, amelyek nem az energiaigényes megoldásokra törekszenek, hanem valamiféle konszenzusra a gyom és a kultúrnövény között, illetve védett élőhelyeken rájöttek az akác és az aranyvessző gyenge pontjaira. Az előbbit a Duna-Dráva Nemzeti Parkban virágzás körül meggyűrűzik bicskával, az aranyvesszős területeket pedig sekélyen elárasztják, amit az őshonos növények szeretnek az özönnövény meg nem. A francia szántóföldi gazdálkodásban pedig már kialakulóban van egy új, fiatal gazdálkodó réteg, akik nem hiszik el azt, hogy a haszonnövények műtrágya nélkül talán ki sem hajtanak.

Minderről egy bizonytalan eredetű mondás jut az eszembe, miszerint könnyebb megfogni a legyet egy csepp mézzel, mint egy hordó ecettel. Gondolkodjunk a természet módján, és ne akarjunk mindenképpen háborút.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.