HALAK

 

A teurgia tilalma a monoteista egyházakban nagyjából isten zsarolásának tilalma, a különféle alkalmazott rituálékkal szemben, amelyekkel a teremtő kegyét keresik apró viszontszolgáltatások reményében. Véleményem szerint azonban ez a vízpartokon sokkal elterjedtebb dolog, mint a templomokban, mert a horgász néhány óra hiábavaló ücsörgés után szó nélkül odaadná lelke üdvösségét két nagyobb pontyért, majd még néhány óra múlva akár néhány kárászért is. Közben talán a jobb útra térést is fontolgatja, mert úgy érzi homályosan, hogy halat csak a kiválasztottak foghatnak, akik befizetik az adót, nem tesznek piszkos célzásokat a szomszédasszonynak és munkahelyen nem nézegetnek pornóoldalakat. Azonban ne gondolja senki, hogy a kifogott hal már a miénk. Elég csak arra az esetre emlékezni, amikor a Balaton közepén horgásztunk ketten egy csónakban éjszaka és egyszercsak büszkén kiemeltem egy nagyobb angolnát a fedélzetre. Mire az kettőnk zsinórját teljesen kibogozhatatlanul összetekerte egymással és benyálkázta, farka egyetlen suhintásával (illetve hát az egész hal egy fejből és egy méteres további farokszerű részből áll) leverte a lámpát, ami beleesett a vízbe, majd ezek után angolnásan távozott, mi meg néztük egymást a sötétben és csak Istennek nem tetsző dolgokra tudtunk gondolni, ha már ezt a kérdéskört boncolgatjuk. Vagy megfogjuk a halat, de az halálra szúr minket, mint az a nyugati-főcsatornai süllő, aminek mellényúltam egy kicsit, mert vergődött, így dereka helyett a tüskéit és a szájában lévő műcsali hármashorgát fogtam meg. A polgári körzeti orvos egyébként cseppet sem lepődött meg. Azt mondta, hogy ma én vagyok a harmadik, és a másik kettőnek az orrába illetve a szájába akadt a horog. Belenyomott a tenyerembe egy Lidocain és egy Tetanusz injekciót, ami némileg ellentmondásos dolog, mert a fájdalomcsillapító beadása borzalmas fájdalmakkal járt és a horog kipiszkálását is végigkönnyeztem. De a halfogás, ha az ember vérszemet kap akár egy keszeg kifogásával is, lássuk be, szenvedéllyé tud válni. Misztérium is egyben, mert a vaddisznót bárki agyonlőheti, de behatolni a víz alá és teljesen vakon dolgozni ott halfogó eszközeinkkel egy más dimenzióban, na, az már valami.

Kezdjük a pisztránggal talán, ami nálunk a honos sebes pisztráng és a betelepített szivárványos. Középhegységi patakokban lapulnak a lapu alatt. Kifogásukra van egy sportszerű módszer, és egy kevésbé az. A sportszerű alatt azt értjük, hogy mi kötünk tegzeslárva, meg álkérészlárva alakú műcsalikat, amikből hordunk magunknál vagy száz darabot, és rájövünk a széljárásból, meg a nyest vizeletéből, hogy ma melyiket kellene alkalmaznunk. Miután rájöttünk, hosszas lengetéssel bedobjuk a műlegyet, egyenesen a patakból kiálló fára és leszakítjuk a csalit. És így tovább… A kevésbé sportszerű abból áll, hogy egy darab gilisztát vagy kutyaeledelt rászúrunk a horogra, miközben erősen figyeljük nem jön-e a horgászellenőr, majd bedobjuk ezt a lapu alá, mire a pisztráng azonnal rákap és mi zsebre is vághatjuk. Sokáig sztároltunk egy nagyon-nagy pisztránghorgászt, aki a Bódván fogott elképesztő nagyságúakat, és akivel sajnos aztán egyszer a rozsnyói piacon futottak össze, ahol éppen a rekordlistás halakat vásárolta. A márna már egy emelettel lejjebb lakik és apró malac szemeivel és kis bajszával úgy néz ki, mint egy kishivatalnok, aki viszont karate edzésre jár és három izmos támadóját becsomagolja a kukába rövid közelharc után. Ezt a hal esetében úgy kell érteni, hogy a víz alatt begyújt valami rakétákat és félórákig rohangászik a meder aljában, pedig nem is biztos, hogy meg akarjuk enni. Körülbelül annyira szálkás, mint egy inverz sündisznó és a márnahalászlé, amit egyszer a Szigetközben ettem, mintha öreg nyálkás lócsontokból lett volna főzve, olyan ízélmény volt. Ott egyébként a kifogott keszegeket kisütik paprikás lisztben, majd elteszik ecetes hagymával bomlani, majd egy hét múlva felfalják a kissé már megfolyósodott halhullákat. Mondjuk a debreceni kakashere pörkölt a lemetélt királyi taréjokkal keverve is érdekes jelenség, valamint a még békebeli Szíriában láttam a nagy bazárban egy nagy üvegakváriumot, amelyből vagy ezer birkaszem nézett ki elég rezzenéstelenül. Úgyhogy de gustibus non est disputandum.

A Hernád eldugott helyein, ahol egyik oldalon sekély lapályokat mos a hullám, a másikon pedig függőlegesen zuhan be a disznólegelő széle a vízbe, van úgy, hogy az ember csak védett halakat képes fogni- sujtásos küszt, selymes durbincsot, különféle küllőket és egyéb idétlen formájú apróságokat. Ha viszont jó napja van, elkezdheti aprítani a paducokat, pontosan 3 darabig, mert újabban mennyiségi korlátozott lett ő is, meg egy nagyon furcsán kinéző halat, amit szilvaorrú keszegnek hívnak, és tényleg. Az ívásra készülő hal egy érett szilvaszerűséget visel a fején, nem tudni milyen evolúciós megfontolásból. A keszegek között amúgy van még egy-két érdekes megjelenülés, mint például a bagolykeszeg, ami testével aránytalan nagy, sötét szemeivel tényleg olyan, mint egy vízibagoly, vagy a laposkeszeg, amit mintha alufóliából vágtak volna ki két dimenzióban.
A Hernád-Tisza vonalban előfordul két legszebb halunk is, a magyar és a német bucó, amelyek karcsú faroknyelükkel, szép mintázatukkal és süllős hátuszonyukkal a legszebben formatervezett édesvízi halak. Sajnálatos módon éppolyan csalira kapnak, mint a süllők és éppannyira le is nyelik a horgot, úgyhogy ez a fokozottan védett hal általában mégis a tepsiben végzi, hogy legalább szintén kemény, fehér, süllőszerű húsa feledtesse velünk illegális kifogásának bánatát. Tiszakesziben egyébként ahol ilyen rémségek megtörténnek, lehet fogni a vízben löszbabákat is. Nekem is van egy sárkányszerű, valamint egy gonosz törpe NAV ellenőr kinézetű darabom. Hálóval mamutcsontok és fogak is zsákmányolhatóak, amiket egy provence-i hetivásáron árultak Carpentras-ban ároktői helymegjelöléssel egy nyitott bőröndből. És még mondja valaki, hogy a világ nem kicsi.

Aztán itt vannak a betolakodók. Gyermekkoromban egy óráig gyönyörködtem valami csodaszép ismeretlen halban, ami kék alapon piros pöttyöt viselt az oldalán. Később megtudtam, hogy ő a kártékony naphal, egyébként szintén ehető jószág. Amerikából jött, akárcsak a pisztrángsügér, ami nevének megfelelően két hal jó tulajdonságait egyesíti. Ez bezzeg nem akar szaporodni, szemben a törpén maradó, ikrarabló naphallal. Nagyon tiszai még a kecsege, ami mint tudjuk porcoshal és élő kövület, de ez nem érződik a kecsegepörköltben, hogy már megint a kulinaritások partjainál hajózzunk. Őt vértje védi és mederfenéki húzós vizű élőhelyeken keresendő. Éjszaka nem, mert akkor az embert kettévágja a Csege nevű diszkóhajó, ami veszett feneként rohan lefelé és persze, mint egy rémfilmben nem indult a csónakmotor, csak a leges-legutolsó pillanatban.
És természetesen van a ponty, ami a magyar néplélekhez legközelebb álló jószág. Horgászni, enni csak őt szeretjük. Mondhatnánk róla közkedveltsége és táplálkozási szokásai miatt, hogy ő a vizek sertése. Harminc kilósra nő meg, aztán kifogják, megjelölik, kifogják, megjelölik és így tovább. Szegény hal már nem is ellenkezik, tudja, hogy várja a pontymatrac, meg a mérlegelés. Kifigyelték, hogy hidegben eperízű, melegben kagylóízű bojlit szeret, hétvégén meg mentolosat, zenében a mulatósat. És jól van ez így. Ő már egy iparág, amire horgászturizmust és konyhát lehet alapítani hungarikumként a másik ősi balatoni hallal, a heck-kel együtt, ami tulajdonképpen nyilascsuka és az Északi-tengerben honos, de paprikás lisztben kisütve ez már egyáltalán nem feltűnő rajta.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.