Havasi cincér

Havasi cincér

Ha hinnék a Teremtéselméletben, akkor a havasi cincér létrehozását úgy képzelném el, hogy miután a Jóisten letudta a hangyák, bogarak zsezsgő népségének megkonstruálását, valamint egy alvállalkozója leszállította neki a lepke dizájn terveket, elégedetten hátradőlt. Akár már rá is gyújthatott volna, mivel előzőleg végzett a növények számos fajtájával, beleértve a dohányt is, amiről fogalma sem volt, hogy egykor majd egyházi kiátkozásban is fog részesülni. Ez azonban lássuk be kissé antropomorf megközelítés és az ember különben sem lehet biztos, hogy egy mindent beragyogó és az utolsó molekulát is átszövő Lénynek szüksége van tüdőre a lélegzéshez, különösen, hogy a levegőt is ő teremtette. Szóval elégedetten babirkált egy nagyon szép kékesszürke színnel, amire hirtelen ötlettel, fekete tussal pöttyöket festett. Innen pedig már nem volt visszaút, következtek a hosszú csápok, amikre szintén fekete szőrpamatokat ragasztott (teremtett?), mivel a legmenőbb divattervezők is keverik az anyagokat és a szőrt előszeretettel alkalmazzák díszítő elemnek az alapmotívumok megvadításához. Az így teremtett bogárban elgyönyörködött egy darabig, mint a teremtő tökély halvány platóni visszfényében, majd útjára engedte őt a bükkerdőbe, hogy sokasodjon és szaporodjon az Ő dicsőségére.
Ha viszont evolucionista tanokat vallanék, akkor megmondanám őszintén, halovány dunsztom nem lenne, minek ez a nagy felhajtás, miért kell egy bogárnak ilyen csinosan kinéznie, hiszen nem paradicsommadár ő, hanem cincér, aki életének túlnyomó részét, két-három évet a száradó bükkfában tölt lárva, majd bábállapotban. Ha találkozni akarunk vele, július-augusztus fordulóján tehetjük meg leginkább, kivágott és száradó bükkfarakásokat átbogarászva, bár nagy keresésről nincs szó, mivel gőgösen és öntelten ül a leglátványosabb helyeken teljesen mozdulatlanul, nem úgy, mint a sunyi tövisescincérek például, amelyek terepruhát viselnek, ráadásul a szemkontaktus hatására iszonytató gyorsan beszaladnak a farakás sötét, belső részeibe.

Hogy mibe bízik a havasi cincér, azt pontosan nem tudni, talán a királyok sérthetetlenségében. Érdemes hegyi falvak kerítés mögötti farakásait is átvizsgálni, ha cincérezhetnékünk van. Nagyon azért ne lógjunk be, mert általában minden portán található egy ideges kutya, az az orrleharapós fajta.
A faj eltűnése úgy látszik egy időre megállt, az iskolai rovargyűjtemények eltörlésével, valamint az erdészeti szemlélet megváltozásával, amire persze nem esküdnék meg, hogy magától és józan belátás alapján történt, sokkal inkább a NATURA 2000-es területek kezelési előírásainak, ami fájó szívvel bár, de benne hagyatja az erdőben a lábon száradó és kidőlt fákat. Idősebb erdészek szerint ez egyenértékű valamiféle istenkísértéssel, amelynek következtében kártevők lepik el a világot és megállíthatatlanul felzabálják az erdőt. Mondjuk erre a Xilofág rovarok című könyv is rájátszik, ami azt taglalja, hogy nagyobb törzs esetén akár több generáció is együtt lakhat, és annak faanyagát gyakran szinte teljesen felélik, de hát ezt a könyvet is erdészek adták ki, méghozzá az Erdészeti Tudományos Intézet 1999-ben. Ez szűkebb környezetben igaz is lehet, de hát a természet ennél sokkal bölcsebb. Ott mindennek van ellensége, még a parazitákon is hyperparaziták élősködnek, hogy ne is beszéljünk a harkályokról, amelyek cincérlárvát ebédeznek, uzsonnáznak és vacsorálnak, úgyhogy baj akkor szokott bekövetkezni, akikor az ember, nyerészkedési célzatból homogén nemesnyárasokat ültet, avagy akácosokat, ahol nincs semmiféle néven nevezhető ökoszisztéma, csak a kártevő és a növény face to face.

Ennek a lehetőségével azonban most ne foglalkozzunk. keressük meg a rovart a természetközeli bükkösökben és csodálkozzunk el rajta, ahogy annakidején én tettem nyolc éves koromban megboldogult nagyapámmal a lillafüredi fatelepen, ahová két üveg sör ellenében beengedett az éjjeliőr bogarakat nézegetni későnyári délutánokon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.