Idők , szokások

Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Hogy a rómaiak mondása volt ez, hát az sem véletlen. A földművelő és szenátusban tanácskozó atyák mondhatták ezt, az orgiákon és lovaskocsis gyorsulási versenyeken részt vevő fiacskáik láttán. Szóval változnak az idők és velük változunk mi is. Nagyot ugorva az időben mindenképpen citálni kell ez ügyben Marx Károlyt is, akit mostanában kitöröltek egy nagy vizes szivaccsal a közbeszédből, pedig a Kommunista Kiáltványa előtt azért mondott néhány örökérvényű gondolatot. Nagyon leegyszerűsítve, a társadalmi alapok,és berendezkedések határozzák meg a tudatot. Mármint a közgondolkodáson, közerkölcsön keresztül az egyén tudatát, és ez keresztben-hosszában meglátszik például az irodalmon is, mint felépítményen. Nem lehet nem észrevenni a polgári írók-költők puha bágyadt és némileg fülleteg erotikáját is, amely némileg hasonlatossá teszi ezeket a műveket egymáshoz, a kilencszázhuszas években. Kosztolányi, Csáth Géza, Erdős Renée, Bródy Sándor, Márai Sándor vagy Szép Ernő. Ők egytől egyig a szerelem ma már kicsit gyermetegnek ható, dicsőségtől vagy kudarctól  némileg makogó formáját írják le, egyébként teljesen komolyan. Mindenesetre azért egy fokkal jobb érzéssel lehet őket olvasni, mint Zola Patkányfogó-ját, vagy Tisztes úri ház-át, amelyekben a bűn kódolt, genetikai és elkerülhetetlen. A romlottság pedig alap életérzés. És úgy hinném Zoláról, mint orvos végzettségű íróról,hogy a fent említett könyveket abszolúte hideg fejjel írta, körülbelül úgy, mint egy szikével kivágandó kelevényt szemlélve kora burzsoáziáját.  Aztán a második világháború után igen hirtelen elmúlt ez a világ, a Szabad Nép és a Művelt Nép könyvkiadók egészen másokat adtak ki. Ha az ember például  Zilahy Lajos Halálos tavaszára vágyott, azt elég bonyolultan tudta megszerezni kéz alól, újságpapírba kötve.

Bár ugyanilyen hamareltűntek később Sztálin és Rákosi Mátyás dicsőítésére kiadott könyvek, valamint ezek irodalmi uszályai. Én ezek, az utolsó mohikánok közül, faluhelyen olvasgattam egy legsűrűbb  szövésű kommunista esztétikai szűrőn is hiány nélkül átment könyvet, a dupla szilvapálinka és a sült vér után, ami Szabolcsban a reggelit jelenti. Gondolom a zabpelyhes tejjel még a baromfiudvart és a macskát sem kínozzák arrafelé, azóta sem. Címe: Isten veled, Lancelot! volt, és ama négy könyv egyike volt, amik összebújtak a polcon, talán félelmükben a nagy, ágaskodó és törött fülű porcelánmedvétől. Szerzője Gerelyes Endre és tulajdonképpen maga a regény sem volt olyan rossz. A végén a hős le akar számolni a sárkánnyal, de a hüllő (?) kineveti és azt mondja, hogy ö nem ölheti meg. Hasonló a hasonlót. Számításába csak az az apró hiba csúszik, hogy a hős mögött jönnek a felkelők is és egyszerűen agyonverik a palota vérszopó tulajdonosát. Vagyis helyesen értelmezve az olvasottakat, csak a munkásosztály képes arra, hogy kizsákmányolói ellen felvegye a harcot és megdöntse rendszerüket. Pont. Sok költő és író hallgatott akkoriban, nem dacból. Mészöly Miklós, Déry Tibor, Faludy György többek között. Hogy Weöres például miért nem szerették, azt nem tudni, hiszen ahogy Nemes nagy Ágnes jellemezte-Sanyikának könnyű. Ő nem ember (hanem manóféleség)-azonkívül nem ártott a rendszernek egy fikarcnyit sem. Igaz azt sem tudta, hogy mi történik körülötte és nem írt dicsőítő verseket sem Rákosi Mátyásnak, mint Illyés Gyula, Devecseri Gábor, és sajnos Örkény István is. Állítólag valamelyik káder be akarta szervezni a kommunista pártba is, ami igen szép trófea lett volna. Aztán Weöres meggondolta magát és azt közölte, hogy mégis inkább Zoroasztriánus tűzimádó lesz, nem kommunista. Mindezt teljesen komolyan gondolta. Amúgy ez az irodalmi élet dolog úgy nézett ki akkoriban, hogy a legfőbb pártvezetők vitattak meg az ilyen kérdéseket és Marosán György például azt vélelmezte, hogy azért nincs marxista irodalomkritikusunk, mert a kritikusokban egyszerűen nincs szilárd marxista világnézet, ami biztosan rosszul esett neki, mint néhai péksegédnek. Fekete István sorsa is megér egy rövid kitekintést. Vállalt istenhite és a proletárdiktatúráról közölt nem túl hízelgő véleménye miatt az ÁVO elég súlyosan bántalmazta és jó ideig olyan munkákból tartotta el családját, mint például uszálykirakodás. És hát mainapság is furcsán néznek rá. Annak ellenére, hogy Jókai mellett minden idők legolvasottabb írója (Wikipédia).Ezenkívül volt szerencsém végigrágni egy elég hosszú tanulmányt művészetéről, aminek a vezérfonala az volt, hogy Fekete István nem író. Éppúgy nem, mint Nemere István, vagy Claire Kenneth. Mert irodalmi eszközei primitívek és őszinték, hősei nem igazán jellemzett hősök, hanem sablonok és minden sora csepeg valami szirupos mű-mélabútól. Tehát aki olvassa, annak nincs ízlése. Mindez egy tavalyelőtt megjelent tanulmányban történt.

Persze a hetvenes években azért már kiadták a fent említett írókat, a keményvonalasság visszaszorult a Népszabadságba, és a tévébe, azaz a véleményformáló médiákba. Nyilván akkor sem volt még azért fenékig a tejfel a publicisztika ,egy cigánybálról írt tudósításomat igen hamar kipenderítették a Békés Megyei Népújságból a megyei pártiroda sajtóreferens osztályán és helyét azon nyomban elfoglalhatta egy könyvtári gyorsjelentés az új kötetekről. Nem mintha rasszista megnyilvánulásokat eszközöltem volna, sőt igen dicsértem a fellépő sztriptíztáncosnőt, aki engem szólított fel a színpadra, mint egyetlen nem romát. Hogy közben miket ordibáltak fel nekem lentről,  már éjfél után,azt most borítsa a feledés jótékony homálya. És voltaképpen azért locsogtam annyit, hogy elérjek egy pár gondolatot erejéig a kétezres évek ideáihoz és művészetéhez. Igen, tagadhatatlanul írnak mind verseket, mind regényeket. Nem is rosszakat. Vannak filmek is, meg rajzfilmek is, amelyek közül olvasom, frissen cenzúrázták a Candide-ot.  Az üres stadionos részt, meg a kisvasutazást. Következő észrevételem az, hogy minden nagyon felgyorsult. Egy mozifilmnél csak kapkodja a fejét az ember, nem úgy, mint a Volt egyszer egy vadnyugatban, ahol Charles Bronson többször is ráért nagyon sokáig szájharmonikázni a kopár sztyeppén. És ez a gyorsaság és ez az azonnali reakcióképesség és megkövetelése nyilván nem a filmekből szivárgott be a társadalom egészébe, hanem ilyen követelmények támasztódtak vele szemben. Az információáramlás milliószorosára gyorsult a vonalas telefonok világához képest. Nyugodtan mondhatom, hogy felgyorsultunk és elsekélyesedtünk, mert ezt a tempót nem lehet elgondolkodva tartani. Az általános irodalmi közbeszéd helyett, amiben uram bocsá’ beletartoztak az orosz írók is, melyből legalább húsz tartozik a világirodalom legjobbjai közé, egyes túlsztárolt alkotókat ismerünk nagyjából. Aki  közülük nem lovagolja meg az aktuális sajtóhullámokat, az menthetetlenül lecsúszik a második sorba, vagy még hátrább. Ki hallott például Falcsik Mari költőnőről? Pedig van olyan jó, bár ez a versek világában nem szerencsés kifejezés- mondhatnánk annyira szó és érzelemvarázsló, mint például Szabó T. Anna. De feltehetjük a kérdést a másik oldalról is. mi szükségeltetik ma egyáltalán és mi nem. Kell-e Arany Toldija, aminek szavai teljesen ismeretlenek (kopár szik sarja, vendégoldal), meg hát a Walesi bárdok sem okvetlenül váltják ki azt a rettentő hazafias hatást, máglya ide, máglya oda. És még azt mondom, hogy igazuk is van. Személy szerint is azt érzem, hogy a társadalom egyre feszültebb, egyre nagyobbak az elvárások a munkahelyeken, a politikai hovatartozás szükségességében, a rossz oldalon állók keserűségében. Ilyen légkörben még gyereket sem lehet nyugodtan csinálni, mert régen azért felnőtt mindenki, én az orvosgyerek is a cigányokkal játszottam, de ma már a gyerekek vállán is komoly elvárás van. Angol nyelvű óvoda, különórák és lélektani felkészülés arra dzsungelharcra, ami a végzés után fogja őket várni az életben és akár idegen országban, idegen környezetben is, aminek kultúráját el kell sajátítani, mert például az angolok szerintem nem teljesen normálisak a hollandokkal együtt. Legalábbis nem vált ki arra nagy feltűnést, ha valaki egy porszívót sétáltat görkorcsolyázva és kizárólag szendvicseket eszik naponta háromszor. Mindennek tükrében tényleg nem tűnik úgy, hogy az irodalom lenne a legmeghatározóbb dolga a tanulmányoknak és az életnek. Igazándiból azt sem tudom, hogy a szerelem is hol tart manapság. Mekkora tragédiaként élik-e meg az SMS-ben történő szakítást? Volt továbbá lehetőségem megfigyelni egy szerelmespárt egy kávézóban. Ültek egymás mellett egy szó nélkül és mindkettő okostelefonját bogarászta hosszasan. majd amikor a lány kiment a mosdóba, a fiú gyorsan végigpörgette a lány üzeneteit, biztos ami biztos. Apróságok. De sok ilyet tudnék mondani, amik nyugtalansággal töltenek el. Ilyen például a demokrácia visszaszorulása meg a liberalizmusé, ami lassan szitokszó lesz, libsiként. Pedig történelmi vívmányokról van szó, amiért sokan és többször életüket adták azóta, hogy megjelent a Felvilágosodás gondolata Európában és nem kisebb embereket börtönöztek be hosszasan, pusztán csak irodalmi munkásságukért, mint Kazinczy-t és Batsányit. Meg később Fejtő Ferencet és rúgták ki József Attilát az egyetemről. Szóval nyugtalanul ülök és várom a további fejleményeket ma is, holnap is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.