Ismét a bagoly

 

A múltkor már elég sokat beszélgettünk a bagolyról és időközben sikerült beszerezni két 1780-as metszetet két fajukról. Egy pufók nagy szeműről, aki a hátán valami szegett palástot visel, valamint egy sodrófa- szerű vékonyról, kimondottan baromfi jellegeket hordozva  profilból, leszámítva a horgas csőrét. Tudnivaló, hogy ebben az időben a növényábrázolások már igen erősek voltak, és nem rajzoltak akkora hülyeségeket, mint pár száz évvel azelőtt, gondolok például a mandragóra gyökér kihúzására  belelőtt nyílvesszővel a kutya által, mert a mandragóra halálos mérge egyébként felszívódott a kötélen keresztül is, úgyhogy az arány egy döglött kutya-egy megszerzett növénygyökér volt elviekben. Ugyanekkor a tudományos kísérlet fogalma teljesen ismeretlen volt, úgy vélték, hogy az csak megzavarja az Isten által sugalmazott kinyilatkoztatásokat. Krétán egyébként elég sűrűn nő a Mandragora autumnalis, de megfigyeléseim szerint senki nem nyúl hozzá, hogy megszerezze humanoidot formázó csodatevő gyökerét, se kutyával, se anélkül, pedig a krétaiak kora tavasztól-késő őszig molyolnak valamit a külterületeken, gyűjtés jelleggel. Lehet, hogy görög földön komolyan veszik a legendákat. Mert hát az egész görög kultúra és turizmus erre épül. Szóval Pietro Mattioli óta a növények képes ismertetése nagyon korrekten történt a növényes kódexekben , míg az állatoké valamiért eléggé gyermeteg szinten maradt. Valószínűleg hiányoztak az alapvető anatómiai ismeretek, pofájukat pedig soha nem látták, így leginkább valami emberi arcot vettek alapul. Így a két bagoly is meglepően hasonlít két idősebb hölgyismerősömre is, akiket most nem kívánok megnevezni. Pietro Mattioliról a Matthiolák népes rendje emlékezik meg-szép lila mediterrán tengerparti növények, a káposzta és mustárfélék rokonai.

Kuvik istálló tetőn

De igazából, második nekifutásra a baglyok emberi oldaláról szeretnék írni, bármilyen elvetemülten hangozzék is ez. Nem belemerülve a gyakorlati esztétika ingoványaiba, említendő, hogy Umberto Eco a Nyitott Mű ( Opera aperta)korszakos  könyvében,  valami nyitott valóságmezővel operál (szójáték), az egyértelmű olvasói befogadás helyett. Azaz, ha egy könyvet, leszámítva az elég egyértelmű Egri csillagokat, elolvas több olvasó, mindenkiben mást hatást kelt, mert más a múltja, mások az érzései, amelyek párbeszédet folytatnak a leírt sorokkal. Tovább lépkedve ezen a szűk ösvényen, azt kell megfigyelni, hogy a szavak is más-más erősségű hatással bírnak. Vannak kikopottak, mégis erőteljesek, mint például a pojáca, ami nagyon jól jellemzi például a seggnyaló (na, ezt vajon miért nem húzta alá a helyesíró program?), de alapvetően tehetségtelen, mindazonáltal csillogni szerető, más rovására élő embereket. Vagy rövid ideig élő, gyom módjára szellemileg leerodált és kifejezéshiányos területeket meghódítóak (zsír, király, majd sirály), meg olyanok is, amelyek nagyon nagy kifejező erővel bírnak, főleg megfelelő környezetbe behelyezve. Pilinszky például igazából egy tucat ilyen szóval operált verseiben-vesztőhely, muskátliszag, vasgolyó, tükör és meszesgödör. Egyszerű szavak, valahogy mégis lángra gyújtják a verset. Vagy nem,- hatnapos depressziót kapunk tőle. És még tovább lépkedve. Vannak az életben is ilyen nem okvetlenül sorsfordító pillanatok, amelyekre aztán mégis emlékezünk egész életünk során, és nem tudnak elmúlni soha többé bensőnkből.  Hogy érthető legyek, gyorsan ideírok két példát. Az első katonakoromból származik, ahová tizennyolc évesen kerültem el, hogy kissé megtapossák patyolat-ártatlan lelkemet. Mosogattam, állandóan mosogattam. Nem azért mert szerettem, hanem azért, mert nem szerettek. És az esti mosogatás aktusa éjfél körül azzal zárult, hogy a nagy kétszáz literes moslékoshordót kifurikáztam a csinos moslékos házikóba, egy kétkerekű kofferkulin. Nos hát, a kis kerék megdöccent egy rögön ,a kocsi felborult és rám ömlött kétszáz liter maradék resztelt máj kenyérhéjakkal , amit egyébként nem moslékos állapotában sem szerettem. Majd tekintettel a mínusz tíz fokra rögtön rám is fagyott. Ültem a sötét ég alatt egyedül, meg a néhány késfényű csillag alatt és elkezdtem sírni. Az ember nem így gondolja  a tizenkilencedik születésnapját.

Gyöngybagoly nappalozó helye az elhagyott magtár

És eszembe jutnak nagyszüleim, akik egy szép októberi délelőtt megjelentek a gödöllői egyetemen, engem megnézni. Mindketten demensek voltak már, és igazából fogalmam sincs, hogy jutottak el hozzám átszállással Miskolcról, amikor többször saját utcájukban eltévedtek. Hoztak nekem két kiszáradt pogácsát a hatvani vasúti restiből én meg cserében megmutattam nekik az egyik tanszéken a dolgozat eredményeket, aholis egy nagy hármas volt a nevem mellé biggyesztve. Szerény dolog, szerény eredmény, de ők legalább tíz percig örültek neki feltéve nagyon koszos és karcos nyugdíjas szemüvegüket, hogy unokájuk ki van írva egy ilyen fontos helyen. Aztán lebetegedtek, megbolondultak és meghaltak nemsokára.

Friss gyöngybagoly köpet (friss mert pár napja leltem)

Ennél a pontnál aztán pedig joggal kérdezheti meg a kedves olvasó, hogy hol a bagoly, mert egyre távolabb evezünk a templomtornyoktól a mesterséges fészekodúktól és a madaraktól egyáltalán. Nekem meg eddig is erős félésem volt és van, hogy nekem ront egy pszichiáter és olvasói hozzászólás gyanánt darabokra szed, mint undok házieb a lábtörlőt, de azért csak menjünk most már tovább. Meggyőződésem,hogy sok jó és tehetséges ember van, akiknek egyáltalán nem látszik semmi a tehetségéből, mert dolgoznia kell, gyereket kell nevelnie és előfordul, hogy veri a férje, vagy alázza a felesége. Mindig meglepett, hogy verspályázatokon mennyi-mennyi pályamű érkezik be, amelyek nem sokkal rosszabbak általában a menő költők írásainál, leszámítva egy-két tényleg durva dolgot a menők oldaláról („ a Kossuth –kutyák egész úton kürt alakú ősszivacsokkal búgták a magyarok párzási énekét”-Nemes Z. Márió). A jó versekben talán csak a gondolkodáson messze túli fantázia és a szavak soha nem látott összerakása a tét, de a szívem azért soha nem szorult össze egyiküktől sem. Talán a fenti idézetek, a nagyszüleim végtelen szeretete, talán az élet krumplisgödre, amelyből hiába törjük körmeinket, mindig visszacsúszunk, az ami megmutatja, hogy mik vagyunk. Emberek vagyunk mégis, a nem kért, és a nem várt teljesítményekkel. Merthogy emberből is van olyan, mint a szavakból. Nagy a holdudvara, hat másokra. Megszállottságnak is mondják, régebben gyakoribb volt, ami kiemel valakit a sorból és aztán híres ember lett belőle, vagy a falu bolondja-néha ezt csak  az elmúló évtizedek döntik majd el, de vannak határesetek is.

Gyöngybagoly fióka

Macskabagoly költőodú ellenőrzése

Kuvik fióka – idén először költött nálunk templomtoronyban

Valami ilyen dolog az életben a baglyok szeretete, meg a természet szeretete egyáltalán, amihez képest az én természetszeretetem csak gyerekjáték. Kicsit leskelődöm, kipécézek magamnak egy-egy dolgot, legyen az a rézszínű lakkostapló, vagy a borostyánszádor, megkeresem őt, legyen az akárhol és ha megvan, akkor egy pillanatra megnyugszom. De semmiképpen nem tekinthető életformámnak a folyamatos természetben levés, természetbe olvadás, és belenyúlás a természet dolgaiba. Nekem, bevallom egészen mindegy hány bagoly van körülöttem, nem igyekszek meggyőzni papokat és gondnok házaspárokat, akik jogos gyanakvással szemlélik az embert, amikor azt kéri, hogy hadd vihessen fel a toronyba egy nagy ládát a bagolynak költeni. Aki ráadásul halálmadár, és akit denevér barátjával együtt a pokol intendánsának tartanak, utóbbit nem olyan régen még élve kiszögezve a pinceajtókra. Nehéz munka ez. Nehéz többek között azért is, mert a falvak lassan csak nevükben azok, nincs meg bennük az az évszázadok óta szerveződő egység, ahol mindennek helye és ideje van. A konyhakertnek, a nyáron hazafelé ballagó tehéncsordának, amelyet néha az ember több faluban is kifogott úgy hatfelé késő délután kocsival, vagy az Alföldön azokat az úton végtelen hosszúsággal átkelő juhnyájakat, amelyet nézve tíz perc után az a gyanúja is támadhatott, hogy körbe hajtják őket, direkt őelőtte. Van viszont Family Frost, mozgó cukrászda, mozgó bolt és nem mozgó élet. Hogy ehhez képest van-e bagoly vagy nincs, azt nehéz megmondani, de kis egyszerűsítéssel: Isten kell, templom kell, a templomnak legyen tornya és a tornyot pedig lakják azok, akiknek helye van ott. Mert nem igaz, hogy a remény hal meg utoljára. A remény legelőször tűnik el az emberek életéből. És ami marad, az már nem ugyanaz az élet, csak valamilyen életnek látszó rutin napról-napra. Öröm nélkül, rácsodálkozás nélkül, hogy mennek a felhők, éjszaka zizeg, csiriszel, huhog valami, ami a lágyan kireppen a holdfénynél. Hogy ősszel a kertben gombák nőnek, őszre eljön a szőlőhegy hallgatása és a pincék beindulása a megmagyarázhatatlan erjedéssel, aminek már több ezer éve örülnek az emberek. Majd a hó és a varjak fekete-fehér csendélete. Egyszóval bagoly kell, mert a teljesség része, aminél kevesebbel nem érdemes beérni, ha már élnünk kell.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.