József Attila szobra Lillafüreden

Megállt a vízesés

Sárga kövein csak a mohás lepedék,

Felette egy szajkó kárörvend

Hová tűnt a tündéri nevetés?

Tudom. Vagy inkább érzem,

Nem szerettek.

Ahogy te akartad, úgy nem lehetett.

Örökre megállítani a legszebb pillanatot

Ahogy elolvad kezeden egy hópehely

A szivárványt, ami nincs is, a felhők felett

Egy nyári zápor gyors suhogó hangját

Egy pillanatot, ami puhán szájon csókol

És megy tovább…

 

Hidd el beteljesült, lobogó szerelemek

Csak macskák és a meleg kandalló

Közt köttetnek.

Te, akit minden nap széttépett egy sárkány

És látod, hogy fuldoklik a világ

Koszos habok árján

Verseidet magadból vágtad ki véresen,

Izzó vasként hideg éjbe ömlött szavad

Mezeiden száz megriadt pipacs szalad

Félős kisgyerekként állsz szépre éhesen,

Lásd be,

Szerelemlidércet dajkált két kezed.

 

Boldog aráid benned boldogtalanná égtek

Zártad őket szavaid csillogó ketrecébe

Hol most már úgy csókolnak téged

Ahogy mindig is remélted.

De tudom, nehéz elmondani ezt annak

Hogy miattad élnek ők, akik megtagadtak

Te pedig lassan beolvadsz a nyárvégi estébe,

Egy szobor sötét, üres testébe…

De ha szól szíved, mosolyogva, halkan

Mégis, a világ összes szíve ámultan hallgat

Akár a fülemülét, kit dalban ráz a zokogás

Megáll, és egy percre jó lesz tőled a világ.

MP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.