Kavicsbányák és társaik

-A Föld növénytakaróját tehát egyre inkább az ember szükségletei határozzák meg, s a hasznos növények állandóan terjeszkednek a vadon élő növényzet rovására. Komarov akadémikus szavaival elmondhatjuk: új korszak kezdődött a Föld flórájának történetében-a termesztett növények uralmának korszaka. „Hullámzó gabonaföldek-írja Komarov-, beláthatatlan napraforgó,-és gyapottáblák, dúsan zöldellő gyümölcsösök és konyhakertek, pompás dísznövények (fák, bokrok, virágok) váltják fel az áthatolhatatlan őserdőket, a csalóka mocsárvilágot és a Föld növénytakarójának egyéb, történetileg kialakult formáit” (V.L.Komarov: A növények eredete. A Szovjet Tudományos Akadémia kiadása 1948.198. old.) Ezt az elképesztő marhaságot tulajdonképpen mandínerből olvastam a Kézikönyv a vallásról c bestsellerben amit a Kossuth Könyvkiadó jegyzett 1961-ben és a mű további érvelésében is Micsurinra és Liszenkóra hivatkozik, akik egyébként ügyeskezű orosz parasztemberek voltak, majd az akadémia mindenható urai. Liszenkó a génekről szólva kijelentette, hogy azok kapitalista mesterkedések, és porhintés a dolgozó nép szemeibe ,adaptációval minden elérhető és így Isten előbb-utóbb munka nélkül fog maradni.Különösen, hogy a szellemi szabadfoglalkozásúakra nagy gyanakvással tekintettek abban az időben, amivel az ő tevékenységét leginkább lehetjellemezni.Én három év múlva fogok megszületni, értelmiségi család első sarjaként és már óvodás szívemben rendkívül sok kétellyel a fennálló rendszer irányában, amelyek azonban egyelőre nem ideológiaiak voltak, hanem a krumplistészta utálatát és a déli csendespihenő szükségtelenségét célozták, együtt azzal a ténnyel, hogy az óvónénik köztünk cigarettáztak vidáman a teremben. Én bezzeg egy rettenetes nagy fülest kaptam, amikor a Népkertben észrevettem egy eldobott füstölgő staubot, amire rárohantam és egy jót beleszívtam egyet. Szénnel fűtöttünk, Wartburggal jártunk, amit időnként apám gondosan lemosott, beleállva a hegyi patakba, úgyhogy az ökológiai lábnyomunk akkora volt, mint egy mamuté. És a fogaink is romlottak a dunakavics, az úttörővasút és a Kajla-szelet (úttörőnyakkendős pedáns kutya) túlzott élvezetétől. Elég idegesítő világ volt, hogy naponta jelét kellett adni rendszerhűségünknek, ha kicsiben is, vagy legalább is úgy tenni mintha szerettük volna pont ott és pont úgy élni. Így teljesen érthető volt az a riadalom is, amikor egy nyári táborban az úttörőinduló helyett őrsömmel Bicska Maxi dalának általam átírt szövegére vonultunk ki a tábortűzhöz. Nem is lett meg az úttörőpróbám. Igaz később a KISZ próbám se, de az már nem volt annyira zavaró. Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert nemrég láttam a Le Monde-ban, hogy a Paradicsom majdnem teljesen kiszáradt. Mármint az a háromszög a Tigris és az Eufrátesz között, ahol az emberi civilizáció kialakult. A fent idézett Komarov mester nem nagyon beszélhetett még a globális klímakatasztrófáról, mert az ötvenes években nem ismerték ezt a fogalmat, meg egyébként is, már másnap a Gulagon találta volna magát, ahol kedvére szívhatta volna az ózondús szibériai levegőt. És hát arra sem gondolhatott, hogy majdnem mindenkinek lesz kocsija, és az áram lesz az alapja egy olyan új világnak, ahol a szolgáltatás szünetelése tömegkatasztrófát idézhet elő, mint volt ez 1977-ben New York-ban, ahol mindamellett, hogy leálltak a kórházak gépei , a szivattyúk és miegyebek, a szegénynegyedek lakói mellett megőrült jómódú háziasszonyok és hivatalnokok kezdtek el fosztogatni. Megmutatva, hogy az emberi mázat nem a civilizáltság, hanem a büntetéstől való félelem tartja inkább rámázolva az arcunkra, ami szomorúan mondható ki. Mindezt persze értékelhetjük úgy is, mint a függetlenség és növekvő jómód jeleit. Nehéz ezzel vitába szállni, akár az iparszerű élelmiszertermelés vívmányaival, mert azt mindig elfelejtik elmondani az ellenzői, hogy 1800-ban aránylag még sokan haltak éhen Európában is a rossz termés miatt, 1932-33-ban Ukrajnában pedig milliók. Igaz, ott más ok miatt. Az ország haldoklott. Nem maradt a bokrokon levél, mert megették. Nem maradt egyetlen kutya sem, mert megették. Nem temettek el meghalt gyerekeket, mert megették őket. Mindezt Európa legtermékenyebb tájainak egyikén, amikor is Sztálin parancsára minden élelmiszerüket, vetőmagjukat, igásállataikat begyűjtötték és elvitték tőlük. És a második világháború még csak ezután jött.

Ehhez képest tök jól élünk. Megvan mindenünk, és még az is ami nem kell. Az meg hogy a sztrádák és a villamos légvezetékek a legrondább vonalas létesítmények, és a táj olyan lesz tőlük mint egy ipari terepasztal,az egy dolog. Szükségszerűség. És ugyanúgy szükségszerűségek azok a jó nagy bányatavak, amelyekről először is írni akartam, csak szokás szerint sok minden elvonta a figyelmemet menet közben. Miskolc környékén különösen sok van belőlük, mert a negyedidőszak csapadékos időszakaiban az ős-Sajó és az ős-Hernád rettenetes mennyiségű durva homokkal kevert kvarckavicsot hordott le a magashegységekből, ami aztán ízléses kúp alakban terült szét a medencékben. Némi kárörvendésre ad okot, hogy a Szlovákiában még pont nincs építési kavics frakció, ezért kell a nagy piros teherautóiknak Göncre és Hidasnémetibe járniuk. Ez idáig rendben is van, jó mindenkinek. A kitermelő cégek jó pénzért termelnek ki, az állam pedig koncessziós alapon részesül a bányászatból. A művelés befejezte után pedig ki lehet ott kapcsolódni, víkendházakat építeni, horgászni, és egyebek. Feleséget csalni nehezen, mert a vityillók olyan közel vannak egymáshoz, hogy még a suttogás is áthallatszik, a szomszédnak pedig általában olyan jó a füle, mint a sivatagi rókának. Igazából, hogy mi is történik ezekkel atavakkal, azt csak a legelsők jelenlegi állapota alapján lehet becsülni. A Mályi-tó, ami Miskolc ikonikus helye volt, ahol az összes jó nő és menő csávó megmutatta magát nyaranként, mára elég elhagyatott lett. A törpésfunérházacskák gondozatlan állnak és szélcsendben bánatos, ámde határozott szarszag lengi körbe a tájat. Nyilván valamikor jó ötletnek tűnt, hogy a csatornázatlan nyaralók emésztőgödreit egy ponton sörösüvegekkel falazták ki, majd átvétel után ezt a részt kiütötték. Nehogy már állandóan szippangatni kelljen!-így a takarékos magyar ember. Amiről pedig nem tehet a takarékos magyar ember, ezeknek a tavaknak nincs néven nevezhető ökoszisztémájuk, igazából csak egy nagy lavórról beszélhetünk, ami körbe van véve a letermelt termőfölddel, remek lehetőséget biztosítva a legundorítóbb gyomok és az akácos együttesének. Arra pedig csak kevesen gondolnak ezen kívül, hogy valójában ez a nyílt víztükör maga egy tájseb, ahol felgyűlik a rétegvizek áramlása és bármilyen szennyeződés esetében úgy viselkedik ez a pont, mint maga egy  seb, ami közvetíti a fertőzést. A továbbiakban pedig a Csepel-szigeten lévő bányák esetében valami olyat is emlegetnek a hidrobiológusok, hogy a kavicsbánya tómedre leszívja a környező területek talajvizeit, amelyeknek szintje így fél méterrel is csökkenhet. Ez a jelenség pedig azt idézi elő, hogy a környékbeli védett pannon gyepekből egy egészen másmilyen társulás alakul ki, mondjuk úgy, hogy erőre kapnak a szárazságot inkább tűrő gyomok. A fent említett tavakat leginkább nagy, monokultúrás szántók veszik körbe, napraforgót és kukoricát termelve. A két növény termesztése során rengeteg tápanyagot von ki a talajból, amit nyilván nitrogén műtrágyával kell visszapótolni, ami aztán szépen bele tud szivárogni a bányatavakba, amelyeknek lavór mivoltuk miatt elég kicsi a pufferoló képességük. Hogy el ne felejtsem, van két nagy sertéstelep is a környéken, amelyekről csak annyit, hogy a vegetáriánusság legjobb propagandája az lenne, ha csinálnának valami olyan kirándulást, hogy rántotthusi túra. A kezdetektől a vágóhídig. Szerintem nem csak a gyengék szíve remegne meg a hétezer köbméteres hígtrágyatároló mellett állva.

Komarov mester, beteljesedni látszik a te szavad. Igaz nem pont úgy ahogy gondoltad és nem is szocialista vívmányként, de sikerült átalakítani a tájat immár errefelé, nincs öncélú békabrekegés, madárcsicsergés. Traktorok, kombájnok és kavicsszállító uszályok töfögése, dohogása hallik, tisztára úgy, mint egy mozgalmi dal kliséje. Pedig a kiváló dolgozó jelvényeket és az én meg nem kapott úttörő bronzfokozatú próbajelvényemet már rég csak az ócskapiacon lehet megszerezni-pénzért.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.