Lepkék meg a foci

Minden gyermekkorban dől el. Az általános iskola alsó tagozatában a visszahúzódó, gyanakvó kisfiúk ügyészek és adóellenőrök lesznek, az osztály bohócai sikeres vállalkozók (engem kivéve), a verekedős, visszaszólást nem tűrők pedig még sikeresebb vállalkozók, vagy politikusok.  Kivételek persze akadnak, mint például O. Karcsika, akinek egyébként lélegzet-elállítóan szép húga volt, az a telt barna szemű és minden egyéb szükséges helyen is telt lány, aki ha nevetett elállt az eső és kisütött a nap. Persze nyilván nem állt szóba velem, ahogy a KFT nagyon találóan megjegyzi egy dalában. Szóval pár éve a vonaton összetalálkoztam az anyukájukkal és cseverésztem vele kicsit Pestig.  A nagyon szép lány szült vagy öt gyereket valaki olyasminek, aki egyet sem érdemelt volna meg, aztán jól elváltak. Majd Hatvan környékén megkérdeztem zömmel udvariasságból, hogy a Karcsika, az mit csinál. Valami olyasmi választ vártam, hogy van egy közepesen menő egyszemélyes Bt-je, gázóra leolvasásra szakosodva. Ehhez képest anyuka azt felelte, hogy lézerfizikus Oxfordban. –Hogy hol, micsoda? Lézerfizikát tanít az ottani egyetemen, magyarázta nekem tagolva, mint ahogy egy rövidebb elmével rendelkező tanítvánnyal szokott volt társalogni. Meg részt vett a svájci részecskegyorsító tervezésében és építésében is. Mindezt olyan természetes hangon, mintha mondjuk egy félautomata zsemlesütő gépről beszélgettünk volna.  Ezek a kivételek. Meg persze voltak általam nagyon csodált briliáns elmék, akik ötven éves korukra teljesen mattra itták magukat és jelenleg az alkoholon kívül esetleg a cigaretta és a szerencsejátékok érdeklik őket mindösszesen. Ilyen ismerősöm több is van.

Szóval jómagam szívfájdító délutánokat töltöttem el, amikor is édesapámmal focizni kellett. Ő nem tudott, én meg nem szerettem rugdosni a labdát, mivel nem értettem, hogy a labdának miért nem jó egy helyben lenni, és miért kell őt oda-vissza gurigatni. Őszintén szólva ezt a dolgot a mai napig sem értem. Közben elsiklott mellettünk egy fecskefarkú lepke, mint egy miniatűr sárkányrepülő. Odébb boglárkák kéklettek a virágokon, mint kis, repkedő szirompótlékok és csüngőlepkék is mászkáltak nem messze a bogáncsokon, testük és szárnyuk telve krémszínű virágporral, mint a rossz gyereké, aki mellényúlt a spájzban a baracklekvárnak, a grízes liszt irányában. Szemem vágyakozva meredt irányukba és csak messziről hallottam az atyai intést, hogy figyeljél már ide te hülye!

Később lett lepkegyűjteményem is. A telekszomszéd Bandi bácsi csinálta nekem, olyan módon, hogy borosüveg dugókat (elég sok volt neki),ragasztott fel egy kockacukros doboz aljára, amibe be lehetett döfni a tűre felszúrt lepkéket. Aztán évek múlva, de még mindig alsós általános koromban kezembe került a Lepkék, pillék, pillangók című könyv, amelynek útmutatásai alapján mézből és sörből csalit főztem és az ezzel átitatott szivacsokat kiraktam a közeli erdő szélére, az éjjeli lepkék csalogatása céljából. Nos, ekkor lett apám egészen biztos benne, hogy a fia egy kretén és soha nem lesz belőle normális ember. Ebbéli hitében egyébként haláláig nem sikerült megingatnom.

Aztán már katona koromban összeismerkedtem Hreblay Marcival, aki  már tizennyolc évesen is a lepkészést tekintette élethivatásának. Külön kimenőt kért Baján a századkihallgatáson, hogy begyűjthesse a magyar színjátszólepkét a gemenci erdőben. Ezzel együtt nem őt nézték a leghülyébbnek közülünk, hanem egy másik cimborámat, aki viszont a vasárnapi misére kérezkedett ki. Szeretném nyomatékosítani, hogy 1983-at írtunk. Előző évben halt meg Brezsnyev, ami csak azért maradt meg bennem, mert kiképzési szünnapot kaptunk, hogy elmélyülhessünk a gyászban. Ez utóbbi sikerült is rendesen, két üveg szilvapálinkával, amit a kerítésen keresztül cseréltünk egy földművelővel, pár raktárból lopott katonai gyakorlóruha ellenében. Leszerelés előtt még nem sokkal a Marcival együtt másztunk be a laktanya zárolt telephely szögesdrótjai közé takarodó után , hogy augusztusi éjszakai pillangókat gyűjtsünk. A dologban annyi szépséghiba volt, hogy az embert könnyen agyonlőhették volna az őrtoronyból, de ezt akkor nem nagyon vettük figyelembe. Őt túlzottan vonzották a lepkék, engem meg a nem normális kihívások. Hasonlóképpen, mint amikor egy barátommal pár év múlva felmásztunk kívülről a szentendrei pravoszláv templom tornyára, csupán mert ott felejtettek rajta néhány létrát a templomgomb javítása céljából. Lent a rendőrség várt, akik azt is neheztelményezték az akción kívül, hogy a személyi igazolványom gyűrött volt. Ennek a dolognak a jelentőségét Bródy János hasonló című számából lehet megérezni a később születetteknek, amely dalról az akkori rendszer nem tudta eldönteni, hogy benyalnak neki, vagy kiröhögik. (megfejtés: az utóbbi).

Dysgonia algira

Marci a lepkészet géniusza sajnos fiatalon elhunyt Thaiföldön- lepkésző körúton, amikor karambolozott egy katonai dzsippel, toronymászós barátom Belgium és Kína között ingázik, teljesen megfoghatatlan üzleti ügyeket bonyolítva. Jómagam pedig háromszáz közmunkás foglalkoztatója vagyok. Szerintem van akkora kihívás, mint az előző kettő legalább. Hétvégéken pedig növényeket és rovarokat fényképezek. Csörtetek bozóton, erdőn, lápréten át, apám meg egy felhőről figyel. -Hát tessék, megmondtam, hogy nem lesz ebből a gyerekből normális ember, majd lemondóan legyint és átballag a mennyei kocsmába meginni három deci száraz fehér bort. Többször egymás után, ahogy tette ezt életében is.

Molnár Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.