Március

A márciusok mind másfélék, akár az emberek. Vannak esős, sőt havasesős fajták. Nagymamáink ugyan esküsznek rá, hogy ők ilyentájt már mezítláb jártak iskolába, de ezt nem kell nekik elhinni, mint ahogy a nagyapáknak sem, hogy gyermekkorukban mekkora gombákat találtak és /vagy mennyi halat fogtak olyan vizekben, amelyek ma már nem is léteznek. Nyilván én se fogok majd mást mondani az unokáknak, ha egyszer eljutok oda. Aztán van az a gyönyörű kék egű, ámde folyamatos ordas széllel érkező tavasz, amely még a gondolatokat is kifújja a serdülő fiatalember fejéből, hogy aztán csak álljon megalázóan bénán egy csokor hóvirággal a létező legszebb lány előtt és bár a föld megnyílását óhajtaná maga alatt, mivel nem tud neki semmi érdemlegeset mondani ahhoz képest, hogy benne csillagrendszerek keringenek. Pedig este többször elpróbálta elalvás előtt a frappáns mondatokat, amelyek akkor még remekül hangzottak, hát miért, hogy most ugyanezek egytől-egyig szemenszedett idiótaságnak tűnnek? Ezzel együtt, de szépek is voltak ezek a desztillált test nélküli vágyódások, amelyeknek kimenetele teljesen homályos volt, mert a realitások talaja egy teljesen ismeretlen földterület volt azidőtájt.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert végre egy meleg nap, és irodám erkélyén keresztül hetek óta először bárányfelhőket látok. Alibigyanúsan piszkálok egy borzasztóan fontos jelentést néhány ideiglenes árammérő pont tavalyi fogyasztásának továbbszámlázásáról, amikor hopp, valami megjelenik az erkély sarkán. Odasettenkedek jobban megnézni, és valóban, egy atalanta lepke pihenget a meleg falon. Szárnyai tépettek, színei elmosódottak, de ezzel együtt mégiscsak egy közkatonája a márciusnak, futárszolgálatban. Tudatnia kell mihamarabb mindenkivel, hogy szabadságunkat  nehéz ugyan viselni, mert felelősséggel jár, szemben a szolgai élet egyszerű döntésnélüli világával, de az nem élet.. Hogy kiszabadultak a vizek, minden gesztenyén óriási már a rügy és a kert fáinak szürke kérge alatt, a  napozó bodobácsok lábai alatt surrogni kezdenek a gyökérszivattyúk és a kusza ághalomnak tűnő fa újra értelmet nyer  egyben, és egészben. Távoli mohapárnaként remegnek az éppen hogy világoszöld hegyek, s  bennük egy-egy fehérruhás vadcseresznye mutatja meg magát, nehogy azt higgyük netán, hogy ők a gyertyánok, vagy a bükkök közönséges, erdőalkotó népségéhez tartoznak. De ez már az április, ne siessünk előre. Ilyenkor még a sziklagyepekre kell koncentrálni, ahol acélkék bugáit kezdi lengetni a háromféle nyúlfarkfű, amelyeket  a pokolra került botanikusok büntetésként határoznak meg újra és újra mert különbséget tenni szerintem közöttük csak arról lehet, hogy melyik hegységben találtuk őket meg. De ezt a bugyorban nyilván nem mondanák meg nekik. Ugyanitt nő mészköveken a kövér daravirág, ami engem azzal kápráztat el, hogy pont úgy néz ki, mint egy magashegységi párnás évelő. Sziklamászás nélkül legkönnyebben a bükki Szeleta-barlang felé ereszkedve láthatjuk őt fejmagasságban, mert a hasonlóság azzal is tetéződik, hogy sziklarepedésekben nő, ami azért a magyar flórában nem megszokott .

Más élőhely-más stílus. A növényi bőrszerkós hunyorokról már korábban értekeztem, azt viszont mindenképp el kell mondanom, hogy itt a Bükkben van egy beszakadt barlang, ami a Dante Pokla névre hallgat és a pokolbéli mészkőfalak alatt még májusban is találni havat. És mint tudjuk az idevezető út virágokkal van kikövezve. Soha, soha annyi fehér és lila keltikét, hóvirágot, csillagvirágot és az említett hunyorok közül a piroslót nem láthat máshol az ember. A virágszőnyeg csak egy kifejezés, de az ember önkéntelenül elkezd nevetni, mert ennyire felejthetetlen szép pillanatokat talán még az ember gyereke tudott okozni, de hát ő már egy ideje felnőtt és olyan vezető pozíciót tölt be, amelyet nem is értek pontosan, hogy micsoda. Így hát maradnak a keltikék.

De igazságtalanok lennénk a szintén korán ébredő nedves völgyekkel szemben, ha nem mondanánk el, hogy a megvadult patakok partjain márciusban aranyveselkék és olyan rózsaszín bunkós izék is nőnek, amiről senki el nem hinné, hogy ezek a majdan hatalmas levelű acsalapu virágai. Feljebb pedig, a szurdokok torkánál, ahol már gímpáfrányok is belopakodnak a képbe, helyét a magashegységi fehér acsalapu veszi át, a Bükkben gyakorta, más, szurdokvölgyekkel rosszabbul ellátott hegységekben kevésbé.

Márciusban még egészen biztosak vagyunk abban, hogy az alkonyat se nem az est előszobája, se nem a nappal lassan lecsukódó fénye, hanem önálló húsz perces színielőadás, remek díszletekkel. Egyetlen csillag remeg a hegyek fölött, a hideg levegő érezhetően csorog alá a meredek oldalakon és az eszement rigókoncert is egy pillanat alatt hallgat el, mintha alkonykapcsolóval lennének ellátva a madarak. Feltűnik egy pillangóröptű törpedenevér majd még egy. Messziről egy macskabagoly is kezd beszólogatni, a víztükör pedig amelynek rezzenetlen felszíne csapdába ejtette az egész hegykoszorút, most hirtelen felborzolódik és eltűnik minden varázslat. A három kacsa meg, akik seggest ugortak az éjszakai csendbe, borízű hangon felhápognak a víziszárnyasok pimasz magabiztosságával. Mehetünk haza. Dugjuk zsebre a kezünket és dúdoljunk valamit, hátha meghall minket az a lány, akire mindig is vártunk, és várni fogunk, valamint a slusszkulcsunkat is nehezebben hagyjuk el így, a régóta tátongó kabátlyukon keresztül.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.