Mik vogymuk…

Mik vogymuk…

Isa chomuw és por vogymuk. De előtte még sok bajt, sok csodát és sok elképzelhetetlen dolgot csinálunk. Mert a jó és rossz között a távolság végtelen…

Mert a jó és rossz között a távolság csak egy hajszálnyi. Nehéz kérdés ez, és nem mondhatnám, hogy akár a filozófusok , akár az írók megkönnyítenék a válaszadást a rend nehéz vasában sínylődő, vagy szélben csapongó gondolataikkal. Meg aztán ki olvas manapság filozófusokat, vagy lélekbúvárokat, ami a filozófia háztartási verziója, lélek- WC kefével, meg három az egyben szívfényesítő csodaszerekkel. Ezek után pedig, ha megkérdezné valaki tőlem, hogy mi a megoldás, én azt mondanám, hogy bízzuk lelkünket a gótikus templomokra. Nézegessük őket, lehetőleg ne éhgyomorra, mert szédülni fogunk, de ha valahol hit lakozik, az bizton itt van. Nekünk, magyaroknak ez persze nem olyan egyszerű, be kell érni a Mátyás-templommal, németként viszont ott a lehetőség Nürnbergben, Kölnben, Regensburgban avagy Bambergben, hogy csak találomra említsek párat. Egytől-egyig elképesztőek. Ilyeneket nem lehet az említett szilárd hit nélkül építeni. Nem lehet, mert a hosszú boltíveket sokáig csak a jó ügyben vetett bizonyosság tartja, nem a statika, és aztán egyszer tényleg összeérnek, fent-fent ahol már senki sem számítana erre, az építőmesterek kivételével. Akiknek eszméiben élt egyszer egy ilyen éggel beszélő torony, ami akár lehetne egy kihangosító antenna is a mennyek országa felé az emberi szándék szerint. Ez idáig rendben is van. Isten most már hall minket. Ebben megnyugodva aztán átadják a terepet a vidám kőfaragóknak, akik a templomot kőcsipke díszbe öltöztetik a tetőtől-talpig. Szemünk nagyra nyílik a csodától, de ha mégis elvesznénk a részletekben, akkor rájövünk, hogy Jézus valószínűleg tudott nevetni, mint amely kérdés a Rózsa neve című könyv alapkérdése is. Kimondottan jó mellű, nagy bimbóudvarral rendelkező Éva áll a kapu fölött, kellemes esésű tomporral, amelyről valahogy sokkal inkább a bűnbeesés jut eszébe az embernek mintsem a jámborság. Odébb a halál kvaterkázik egy letolt gatyájú alakkal, a vízköpők pedig békákat, pitbull- szerű, guggoló pucér alak nyakában lovagló szörnyet, avagy esővizet okádó disznókat formáznak. Aztán belépünk. Szembeötlik egy nagy táblakép, ami Jézus levételét a keresztről mutatja. A latrok még vidáman tornáznak, Jézus ellenben már halottnak látszik. A női sereglet valami termoszszerűségben igyekszik felfogni vérét, gondolva a későbbi hasznosításra a polgári csodatevés területén.
Mindig is szerettem ezeket a középkori festett fatáblákat, amelyek valahogy mindig kicsit elbénázva, és ezért emberire sikerülnek. A sárkány például konzekvensen kicsi, maximum derékig érő, úgyhogy Szent György inkább állatkínzónak látszik nagy marha lándzsájával, mintsem hősnek. Némely képen a sárkánynak még szép pöttyös szárnyai is vannak, mint egy nappali tarkalepkének, úgyhogy tényleg kár érte. Ha a nürnbergit megnézzük közelebbről, a keresztről levevőst, látni fogjuk, hogy a jobb alsó sarokban egy hibátlanul megfestett csodás ibolya (Viola mirabilis) virít. Felette egy kis apollólepke kering, amelyet viszont egy fürge gyík néz, feltehetően megevési szándékkal. Tipikusan helyi fajok lehettek ezek ott a középkorban, semmiképpen nem a Koponyák hegyéről származóak, amelyet a művész amúgy sem látott soha. Így ni. Így forr össze az emberi és emberfeletti, az élet, a spirituális lét egy teljességgé.

Aztán nem lehet megmagyarázni, de győz a sátán, ami szintén mi vagyunk, megőrülve, megveszve. Ez egy másik tablókép. A katedrális lebombázva, csak két tornya áll. Tudjuk, akkor emberek állnak a gázkamra előtt. Büszke nők meztelenül a hóban, páréves lánygyerekek a macijukat szorítva. Hát miért? Miért, hogy ezek az alapvetően kedves bajor emberek, akik nagy kedvelői a szabadtéri fesztiváloknak, a fúvószenének, a sörnek és kolbászoknak, egyszercsak elindulnak embert ölni. Hogy lehet emberek lelkét megmérgezni és elhitetni velük, hogy ők többek felett állnak, és aki más, azt ki kell irtani? Nehéz felelni erre a kérdésre. Csak annyit lehet mondani, hogy a rossz éppen úgy részünk, mint a jó és ez a harc talán mindörökké tartani fog bennünk és körülöttünk.
Amúgy Németország egésze alapvetően csendes, takaros hely. Ingolstadtban sokáig néztem a Dunát, ami itt egy nem nagy, átlátható nagyságú folyó. Kacsákkal, búvármadarakkal és sirályokkal. Azt kell hinnem, hogy Dunánk megléte szerencse kérdése is, mert útja során többször találkozott hajszállal kisebb folyókkal, amelyek beléje olvadtak és innen kezdve elvesztették nevüket, mint egy orosz házastársnő. Megjegyzendő továbbá, hogy meglehet, a német mérnöki teljesítmények csúcsai magasabbak, mint a katedrálisok tornyai, a helyi gusztus cseppet nem változik a katedrálisok megépítése óta. Savanyú káposzta embertelen méretű gombócokkal, barnamártással és csülökkel. Talán az első német űrhajós is ezekkel fog táplálkozni ott fenn, vidám indulókat hallgatva, miközben ott alant, a Föld már golyóbis alakúnak látszik, és összességében nem túl nagy dolognak, amelyen mégis elfér minden, amit emberi elme valaha is gondolhatott, és még több is. Örökéletű rendezőelvek, amelyeknek száz nevük van. Prímszámok, a halak álma, forgószelek, a szentjánosbogár fénye, elveszett emlékek találdája, egy fúga, ami majdnem összetörte a bárányfelhőket, a fénysebesség fékezősaruja, szerelmek varázsdoboza. A létezés gyermekbetegségei, amelyeket soha nem növünk ki, és jól is van ez így.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.