Prológus a képes versekhez, amik tulajdonképpen verses képek

Úgy gondolom, hogy ha e versek mindegyikét behelyeznénk valamilyen képzeletbeli szellemi oldószerbe, akkor egészen biztosan ilyen képekké oldódnának szét, ha leesne rímruhájuk. És fordítva is igaz. Ha ezek a képek megszólalnának, biztosan így beszélnének magukról.

Csak hát legyünk őszinték, nem érünk rá.

Instant szépségmorzsákon élünk, mert legtöbbünk elveszítette kapcsolatát a tavaszi esővel,

a bárányfelhővel, a kis szégyenlős sziklai virágokkal, de még a patakkal is.

Igazából azt sem tudják, hol keressük őket.

És persze azt sem akarjuk mondani, hogy egy fotósféle és egy íróféle pótolni tudja ezt a hiányt. De kifigyelik a délutánt és félnek a hótól (az írórész legalábbis) meg szeretnek, emlékeznek és rájöttek, hogy ha ütköztetik a fényt a homállyal, vagy összekoccantanak két szót, azok felizzanak és önálló életre kelnek.

Kísértésből megtért egy fázós püspöklila ördög. A szigeten a kőház szobája a végtelen tengerre néz, amikor is mosogatás közben felbukkan egy bálna, nagyot fújva. Meg a meszelt templomok orgonacsendje. A ködben eltévedt visszhang és a kölyök őszi szél, aki belevizel a kertvég dinnyéibe. Képek meg versek. Versek meg képek. Együtt az olvasónak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.