Sommeil eternel

Fehér szépségüket áruló mezők

Fekszenek, mint kölcsönvett szeretők

Minden porcikájuk vehető-vihető

Csak hóban alvó szívük hideg, mint kő

 

Mégis, egy hívásodra meghalok

Elszáradt mentémben feléd lobogok

Csipkemellényemet megvette a dér

Vézna karjaimból kiszökik a szél

 

Egy téli éjszakán elfeküdnék beléd

Álmodni örökké tartó szerelmedet

Míg jégfogak közt lassul egyre szívem

 

Kéményfüsttől hunyorgó csillagok

Nézik, ágyadhoz egy sor nyom vezet

És vissza többé rajta, nem jöhet senki sem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.